Egy szenvedély, ha valóban szenvedély, akkor az legyen halálos. Különben hobbi, passzió, játék, pótcselekvés, meg ilyesmi. Az igazi az, amibe belehalhat az ember.
Ancsel Éva
63 idézet
1927. május 23. - 1993. május 1.
állami díjas magyar filozófus, költő, esszéíró, egyetemi tanár
A másikért való felelősség nem születhet meg annak tudata nélkül, hogy amit velem – netán ellenem – tesz, az nem csak velem fog megtörténni, hanem vele is.
Minden hamisság forrása – és úgy tűnik, kimeríthetetlen forrása -, hogy önmagunkat áltatjuk, s végül is ezt „erősítjük” meg, ezt véljük alátámasztani, aládúcolni mások rólunk alkotott képét festve, festegetve s örökkön restaurálva.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (…) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik – akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül – talán még erősebben, mint a sajátjuk. (…) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
Szegények közt az a legszegényebb, aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt megtudná, hogy egyáltalán volt neki, ha nem is repülés céljából, inkább azért, mert akinek szárnya van, csak az marad hűségből a földön.
Aki fütyül az igazságra, az tényleg fütyüljön. Legalább ennyi bizonyság legyen arra, hogy meghallotta. No meg micsoda vidám világ lenne ennyi füttyszótól.
Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudást, örömöt – mindent. Ki mondja meg, hogy miért megyünk ölre mégis annyiszor?
Ha szeretteinknek minden áldott nap elmondjuk, hogy nagyon vigyázzanak magukra, ennek egész biztosan megvan a foganatja. Aki ennyi babonában sem hisz, miért megy el az olyan embernek?
Aki nem tud szeretni, az hiába keresi a kulcsot, amellyel belülről magára zárta ajtaját.
A gyávaságot nem szeretem, de értem. A szervilizmust, vagyis a preventív gyávaságot, azt már megérteni sem vagyok hajlandó.
Nem csak az asszonyok szoktak elvetélni és nemcsak magzatot. Valószínű, hogy majd` minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság – sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit.
Ami halálosan fontos az életünkben, az ugyanúgy nem fokozható, miként a halál sem.
Az ember lehet szabadabb, s még legszabadabb is. Csak az az alapfok, az mért elérhetetlen?
Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.
Ha ablakunkon kihajolva várjuk emberünket, akkor kicsikét mégiscsak kicselezzük az időt, mert egy pillanattal előbb vehetjük észre. Hát még, ha az utcasarkán lessük, hogy jön-e már. De meddig mehetünk elébe egy életen át?
Ha a mondat közepén csönd keletkezik, egy kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok éppen most születnek.
Az optimizmus nemcsak idült, de gyógyíthatatlan betegség. Hiszen a valóság állandó elvonókúrája sem segít rajta.