Attól szép ez a világ, hogy sokfélék vagyunk, sokféle ízléssel.
A régi trükk: kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt.
Ahhoz, hogy igazán értsük a világot, szakítanunk kell a berögzült sémákkal.
E világnak megvan a természetes rendje, és aki megpróbálja ezt megbolygatni, annak rosszra fordul a sora.
– Érezte már úgy, hogy az egész világ maga ellen van?
– Egyfolytában!
Itt és most születtünk: ezt a világot bízták ránk, és nem egy másikat. Ami még hátravan: ki kell alakítanunk a jelenben egy pozitív utópiát.
Olyan világban élünk, amely legnagyobbrészt még mindig csupa rejtély. Megtagadni, hogy ez a rejtély létezik, talán a létező legjobb világ megtagadása lehet.
A világ könnyedségét másképp éljük meg, nincs konkrétan körülhatárolva, és pontosan ez a meghatározatlan könnyűség az, ami megtölti a lelket. Nem az ág, amit felemel a szél, hanem a szél maga. Nem a napfényben megcsillanó levelek, hanem a napfény.
Minél többet tudunk a világról, annál erősebben hat ránk az, amit nem tudunk, és minden alagút, minden barlang, minden föld alatti tér megerősíti azt, amit mindig éreztünk, hogy semmi nem addig tart, ameddig a szemünk ellát.
A kényelem és a jólét sosem gazdagította a világot annyira, mint a hányattatások.
Szerintem, most baromira nem a minőség világát éljük. Most butítás van.
Nem értem én ezt a világot! Nem kétséges. Hiába tűnődöm, tépelődöm, olvasok. Tanulok. Nem értem. Nem értem. De szeretem. Mindenestül szeretem. Az igazság kedvéért hozzá kell fűznöm azt, hogy szerencsére nem tart örökké, nehezen lehetne kibírni, ha örökké tartana. Talán azért is szeretem, mert foglalkozásom szerint állandóan szembesülök a halállal. Ettől megváltoznak az értékek, minden viszonylagos lesz. A kedves kedvesebb, mert mulandó, és a baj is kisebb.
Hogy a világban boldoguljunk, célszerű, hogy jókora előrelátást és elnézést vigyünk magunkkal. Az előbbi megvéd kártól és veszteségtől, az utóbbi pedig viszálytól és perpatvartól.
Azért vagyunk a világon, hogy a szavainknak valahol helyet teremtsünk benne.