Az összeesküvés-szindróma egyfajta társadalmi betegség: sokan képtelenek elfogadni a megtörtént esetek triviális magyarázatait, inkább valami okkult hatalom kezét látják a dolgok mélyén, és hát ezzel a felelősségek elől is remekül el lehet menekülni: nem, ez nem a mi hibánk, hanem a tudodkié. Hát így megy ez.

Reszkess a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.

A lúzerek, akárcsak az autodidakták, mindig sokkal többet tudnak, mint a győztesek: aki győzni akar, az ne totojázzon a mindentudással, elég, ha egyvalamit tud, a műveltség a lúzerek fényűzése. Az tud többet, akinek nem mennek jól a dolgai.

A könyvek nem ritkán a könyvekről szólnak: olyan, mintha egymás között beszélgetnének. Ennek fényében a könyvtár számomra mindennél izgatóbb volt. A hosszú, évszázados mormogás színhelye, egy felfoghatatlan dialógus az írótáblák között, egy élő dolog, az erő tartálya, amit nem uralhat emberi ész, a titkoknak számtalan elme által épített kincstára, mely túléli alkotóit és közvetítőit.

Szeretni annyit tesz, mint ráébredni arra, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál.

Ahhoz, hogy belássuk: a körülöttünk levők (mind az ötmilliárdan) hülyék, kifinomult és ravasz munkára van szükség. Ész és kitartás kell hozzá. Ne kapkodjunk. Szép lassan, de biztosan jussunk el a derűs meghalásig. De még előző nap is gondoljuk azt, hogy van egyvalaki, akit szeretünk és csodálunk, és aki nem hülye. Érteni kell a módját, hogy csakis a megfelelő pillanatban (egy perccel se előbb) ismerjük fel, hogy ő is hülye, úgy bizony. És csak ekkor halhatunk meg.