Im, pille vagyok, parányi pont,
a szirmon csöppke fehér jel;
te fiúcska vagy, játékra kész,
ha üldözöl is, ne érj el.
Nagyon fél a test.
Tér-idő-iszonyában
tapad, fáj, habzsol.
A hajnal nyomában fehér lovamon ülve
Keresem a nőt, ki még meg sincs születve.
Egy dombon állok az álmok hegyén,
S mondogatom: ez nem is oly nehéz.
Nem te vagy az egyetlen, aki szenved, aki többre vágyik, aki visszavár valakit, akinek elege van már a félelemből, a magányból, az elnyomásból, a szegénységből. Nem te vagy az egyetlen, aki elképzelt egy világot, ahol minden egészen más, ami jobb, végre már. Egy világot, ahol szeretik őt, figyelnek rá, és megbecsülik.
Hadd legyen sírban csend,
Reménynek hely ott fent,
S addig a part mentén
Hadd legyünk ő és én.
Reszket az idő a tornyok fölött.
Ártatlan vágyam még ünnepel.
Rólad beszél az este, a szél
A beálló csönd, a hajnal, az éj,
Az ima, az álom és minden szavam,
Várlak haza, ajtóm nyitva van.
Maradj velem, segíts nekem,
Vigyél haza, fogd a kezem,
Szeress nagyon, fáradt vagyok,
S nehéz a szívem.
A csönd volna jó.
Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod,
hogy fáradt vagyok.
Érzelmi éhség. Nem tudom, hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet. Természetesen létezik erkölcs. Léteznek elvek. Ennél nem lehet erősebb egy nő bőrének illata, csípőjének ringása, hajának ébensége, a szájából ivott meleg bor íze… Vagy a szerelemben nincs erkölcs? Ilyenkor nem lehet tanulni a türelmet, amikor lépteket vársz, egy hangot s végtelen érintést. Megküzdhetsz az idővel, a várakozással, önmagaddal. Ez nem lehet bűn. Vele semmi sem bűn. A hiánytól viszont hasfájás kínoz.
Elrejtőzöl tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy` lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapuban.
Azt hittem, nem fog már a bűbáj,
nem szeret többé e szív mást.
Az eszem figyelmeztet: állj meg,
a vége mindig csak sírás-rívás!
Vannak olyan álmai, tudom, amelyeket elhallgat előlem. Nem is akarom ismerni őket. De azt mondom, élje meg ezeket az álmokat, játssza végig őket, építsen nekik oltárokat.
Ha a remény, mit jóságod adott,
s a nagy kívánkozás se csal szívemben,
kettőnk között a fal dőljön le menten,
mert duplán fájnak a titkolt bajok.
Az óceán sem csak felszín. Amin csak töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van. Arannyal, gyémánttal, igazgyöngyökkel. És nekem nem elég belőled a felszín. Nekem a mélységed is kell. Nem elég a háromlépéses udvariasság és kedvesség, nekem a szenvedélyes közelség is kell. Nekem nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden kell. Te kellesz.
Minden, amiről álmodsz, magában hordozza a megvalósulás lehetőségét, és amíg ki nem iktatod ezt a lehetőséget, képtelen leszel elfelejteni mindazokat, akiket valóban szerettél
A csoda itt lakik közöttünk. Itt él velünk, itt jár közöttünk, veled van az utcán, a munkahelyeden, az otthonodban. Melletted ül az asztalnál, ott fekszik ágyadban, sorban áll veled a boltban. Mindenütt ott van. Nem látod, de ott van. És várja, hogy megszólítsd. Mert csak ennyit kell tenned. De te félsz tőle. Mert azt hiszed, megfoghatatlan, elérhetetlen, rejtélyes. Hogy nincs. Ezért lemondasz róla. Pedig csak meg kell szólítanod. Elmondanod neki, hogy mit szeretnél, mire vágysz. (…) És a Csoda teljesíti.
A tavasz nem csak önmagában szép, nem csak önmagáért szereted. (…) A tavaszban ugyanis már ott van a nyár ígérete. A ragyogó napsütésé, a melegé, az életé. Még nincs nyár, de már tudod, hogy jön, hogy az következik. Így a boldog várakozás ideje is a tavasz. És így kétszeresen szép. De van egy még szebb tavasz. Ami a szívedben, a lelkedben ébred. És ez a tavasz a legszebb, a legfontosabb. Mert ha a szívedben, a lelkedben tavasz él, akkor az ablakon túl lehet tél, lehet vihar, lehet bármi… ha kinézel, te csak virágzó magnóliát, nyíló virágokat, repdeső katicákat, csörgedező patakot látsz. Mert a lelkedből látod. A tavaszt. Szíved tavaszát.
Van a várakozás… Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő – ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.