Maradj velem, segíts nekem,
Vigyél haza, fogd a kezem,
Szeress nagyon, fáradt vagyok,
S nehéz a szívem.
Vágyakozás idézetek
A csönd volna jó.
Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod,
hogy fáradt vagyok.
Érzelmi éhség. Nem tudom, hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet. Természetesen létezik erkölcs. Léteznek elvek. Ennél nem lehet erősebb egy nő bőrének illata, csípőjének ringása, hajának ébensége, a szájából ivott meleg bor íze… Vagy a szerelemben nincs erkölcs? Ilyenkor nem lehet tanulni a türelmet, amikor lépteket vársz, egy hangot s végtelen érintést. Megküzdhetsz az idővel, a várakozással, önmagaddal. Ez nem lehet bűn. Vele semmi sem bűn. A hiánytól viszont hasfájás kínoz.
Elrejtőzöl tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy` lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapuban.
Azt hittem, nem fog már a bűbáj,
nem szeret többé e szív mást.
Az eszem figyelmeztet: állj meg,
a vége mindig csak sírás-rívás!
Vannak olyan álmai, tudom, amelyeket elhallgat előlem. Nem is akarom ismerni őket. De azt mondom, élje meg ezeket az álmokat, játssza végig őket, építsen nekik oltárokat.
Ha a remény, mit jóságod adott,
s a nagy kívánkozás se csal szívemben,
kettőnk között a fal dőljön le menten,
mert duplán fájnak a titkolt bajok.
Az óceán sem csak felszín. Amin csak töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van. Arannyal, gyémánttal, igazgyöngyökkel. És nekem nem elég belőled a felszín. Nekem a mélységed is kell. Nem elég a háromlépéses udvariasság és kedvesség, nekem a szenvedélyes közelség is kell. Nekem nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden kell. Te kellesz.
Minden, amiről álmodsz, magában hordozza a megvalósulás lehetőségét, és amíg ki nem iktatod ezt a lehetőséget, képtelen leszel elfelejteni mindazokat, akiket valóban szerettél
Siettem ugyan,
míg melléd kerülhettem
– de, hogy te: célom?
A csoda itt lakik közöttünk. Itt él velünk, itt jár közöttünk, veled van az utcán, a munkahelyeden, az otthonodban. Melletted ül az asztalnál, ott fekszik ágyadban, sorban áll veled a boltban. Mindenütt ott van. Nem látod, de ott van. És várja, hogy megszólítsd. Mert csak ennyit kell tenned. De te félsz tőle. Mert azt hiszed, megfoghatatlan, elérhetetlen, rejtélyes. Hogy nincs. Ezért lemondasz róla. Pedig csak meg kell szólítanod. Elmondanod neki, hogy mit szeretnél, mire vágysz. (…) És a Csoda teljesíti.
A tavasz nem csak önmagában szép, nem csak önmagáért szereted. (…) A tavaszban ugyanis már ott van a nyár ígérete. A ragyogó napsütésé, a melegé, az életé. Még nincs nyár, de már tudod, hogy jön, hogy az következik. Így a boldog várakozás ideje is a tavasz. És így kétszeresen szép. De van egy még szebb tavasz. Ami a szívedben, a lelkedben ébred. És ez a tavasz a legszebb, a legfontosabb. Mert ha a szívedben, a lelkedben tavasz él, akkor az ablakon túl lehet tél, lehet vihar, lehet bármi… ha kinézel, te csak virágzó magnóliát, nyíló virágokat, repdeső katicákat, csörgedező patakot látsz. Mert a lelkedből látod. A tavaszt. Szíved tavaszát.
Van a várakozás… Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő – ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.
Nedves az ajkam, és érett a tudományra,
az antik Tudatot fojtani céda ágyba,
győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:
vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.
Éreznem kell az érintés selymét,
Nem ölel így a Földön más.
És szíve dobban, mélyében lobban
Egy ismerős pillantás.
Tizenhét másodperc. Mindössze ennyi ideig kellene összpontosítanod a vágyadra, tisztán, hittel, boldogan, várva, hogy beteljesüljön. És akkor be is fog teljesülni. Minél többször tizenhét másodpercig gondolsz rá, annál közelebb lesz hozzád. És a végén elérkezik.
Arra gondolj, hogy megvan, amire vágysz. Ne a vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy megvan, amire vágysz. Mert addig, amíg csak a vágyad hiányát érzékeled, amíg szüntelenül ez jár az eszedben, nem leszel boldog.
Vársz valakire. Egy Angyalra. Szeretnéd látni szemeinek csillogását, vágysz erőt meríteni mosolyából, kívánod hallani hangját. Mert… de nincs „mert”… nincs magyarázat, nem is kell. Vársz rá, szükséged van rá. Igen, vársz rá. Az Angyalra. Az Angyalra, pici szárnyakkal. De nem érkezik. És szomorú vagy… Ám történik valami. Az Angyal küld valamit. Egy pici tollacskát a szárnyaiból. És már tudod, amit eddig is éreztél: gondol rád, fontos vagy neki. És már nem vagy szomorú… a pici tollacska szárnyakat ad… neked is.
Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek,
Látni akarom, és érezni azt, amit lehet!
Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak,
Legyen úgy, ahogy nem szabad!
Nem látlak, csak elképzellek,
Minden éjjel másmilyennek,
De tudnod kell,
Hogy minden éjjel szép vagy.
