Életed minden küzdelme hozzájárult ahhoz, ami Te most vagy. Légy hálás a nehéz időkért, ezek ugyanis csak erősebbé tettek Téged.
Zavaros életem volt, hittem valamiben, de még magamnak sem tudtam megfogalmazni, hogy mi az. Igazán akkor kristályosodott ki, hogy mit akarok az élettől, amikor egyik nap arra mentünk haza a családommal, hogy a tulaj kirakott minket. Vacak kis kégli volt, viszont még arra se volt pénzünk… ott álltunk fedél nélkül az utcán. Anyám sírógörcsöt kapott, és abban a pillanatban megfogadtam, hogy én soha nem fogom hagyni, hogy a családom ilyen helyzetbe kerüljön. Harrison Fordra és Arnold Schwarzeneggerre gondoltam, akik óriások voltak a szememben, mert a saját erejükből jutottak el a csúcsra, és azt mondtam magamnak: ha nekik sikerült, nekem is megy majd! És onnantól kezdve elkerültem a régi társaságomat, és csak olyanokkal haverkodtam, akik előrevisznek.
Szerintem unalmas állandóan azon sírni, hogy mekkora katasztrófa az életed. Nem az. Minden döntés és tettek kérdése. A semmiből is épülhet köréd egy világ, amiben eddig nem is hittél. Hosszú folyamat, olyan, ami megdolgoztat. Néha fájni fog, talán annyira egyedül fogod érezni magad, mint még soha, de akkor majd jön valaki, aki megmutatja, hogy nem is vagy olyan nagyon egyedül. Hogy más is azon megy keresztül, amin te. Más is elfelejti, hogy van miért menni tovább, leginkább azért, hogy megéld magad.
Álljuk helyünket emberül –
Ki kűzd megél, más elmerül.
Vesd le magadról a „nem megy” és a „gyenge vagyok” káprázatát. És merj erős lenni! Tudd, hogy minden szenvedés és kudarc és vesztés: megpróbáltatás. Azért van, hogy magadhoz térjél. És önmagadból meríts csodálatos erőt.
Érd el a csúcsot, ha kell. egyedül, hagyd, hogy megeddzen az élet, és szerezd meg azt, amire szükséged van ahhoz, hogy boldog és teljes legyél.
Hidd el, hogy mindent elérhetsz. Higgy benne, és ez épp elég. Higgy abban, hogy helyreáll, hogy megtörténik, hogy eljön, hogy bekopogtat, hogy igenis van, mert van. Csak kitartás kell. Pofonok jönnek, de akármennyire is fáj, neked mindig erősebbnek kell lenned. És erősebb is leszel. Elkapod az öklét, és úgy lenyomod, hogy soha többet nem jön vissza. Aztán meg majd kapsz újat. Újabb pofonokat. De amíg van erőd, és miért ne lenne, felveszed vele a kesztyűt, és igenis harcolsz. Ugyanis van, hogy nem az Élet üt, hanem te saját magadat, az Élet meg csak segíteni akar. A kezét nyújtja, te meg azt hiszed, bántani akar.
Van a vihar. Amiről tudjuk, hogy létezik, ám mégsem készülünk rá. Mert nem lehet. Lehet előre jelezni jöttét, de erejét, útját nem mindig lehet kiszámítani. Mert szabad. És zabolátlan. Amerre megy, feldúl mindent, ami útjába kerül. Volt egy házad, volt egy életed, volt egy terved. És a vihar mindent felülír.
Csak az állja ki a próbát, aki rááll, hogy kipróbálja.
Szedd össze magad! Az élet szép. Mindened megvan, amire csak vágysz. És nagyon jól tudod, hogy az élet igazán gázos pillanataiban egyedül vagyunk.
– Erősebb vagy, mint gondolnád, de csak ha te magad akarod.
– Nem könnyű.
– Persze hogy nem, de meg kell értened, hogy nem az érzéseidről beszélek. Azokon nem lehet uralkodni. Később is fogsz sírni, később is lesznek pillanatok, amikor úgy érzed, nem megy tovább. De úgy kell tenned, mintha ez nem így volna. Az ilyen időszakokban az egyetlen, amit uralni lehet, azok a tettek.
Az akadályok nem győzhetnek le; minden akadály azért van, hogy legyőzzük.
Azt hiszem, akkor lesz egy hegycsúcson igazán szép a kilátás, hogyha gyalog megyünk oda fel, megizzadunk, verejtékezünk és elfáradunk.
A civilizációtól távoli világban az ember energiái a mindennapi betevő megszerzésére összpontosulnak. Lehet, hogy banális és idejétmúlt ez a megállípítás, mégis egy olyan fontos igazság ez, amit mi, jómódú nyugatiak gyakran elfelejtünk.
A dzsungelben kiderül, hogy mire van szükség az életben maradáshoz, és a televízió, az autó, az olívabogyó a koktélban vagy a divatos öltöny nincsen közöttük. Három év Amazóniában, és minden ilyesmi olyan mértékben veszti el a jelentőségét, hogy végül csak azt kérded magadtól csodálkozva, minek is kellettek neked az ilyesmik valaha.
Ide figyelj, odahaza volt nekünk a kertben egy magas diófánk. Nehéz volt rá fölmászni, a törzséről visszacsúsztam, mindig lehorzsoltam a térdem. De én nagyon szerettem a fa tetején üldögélni, egy nap többször is fölmásztam rá. Aztán egyszer a nagyanyám meglepett egy kislétrával, odatámasztotta a fa alá, kényelmesen fölsétálhattam rajta, akár a lépcsőn. Néhányszor kipróbáltam, aztán bevittem a kislétrát a fészerbe. Szegény nagyanyám nem értette, de te érted, ugye?
Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.