Lehet, hogy nem tudom, mi az alázat, de azt igen, milyen a bukás íze.
Az egyik kereskedelmi tévénél gyakorlatilag pár hónap után lekerültem a képernyőről, pedig még két évig érvényes volt a szerződésem. Légüres térbe kerültem. Nem tudtam, ki vagyok szakmailag. Ebben az évben ráadásul el is váltam, tehát elvesztettem az örökkön örökké illúzióját, és egzisztenciálisan is padlóra kerültem. De ezek a kudarcok szintén tanítottak, mégpedig arra, hogy képes vagyok talpra állni.
John Wooden, a legendás kosárlabdaedző úgy tartja, hogy az ember akkor vall igazán kudarcot, ha másokat kezd hibáztatni.
Az önsajnálat rossz súgó, megpróbálja megtakarítani nekünk a kudarcot.
Az önbizalomhiány a legprecízebb varázslatot is kudarcra ítéli.
A kudarc, a nehézség nem azonos a vereséggel. A vereség elmeállapot. Csak akkor vesztettél, ha elismered a vereségedet, és a vesztes reménytelen gondolkodását teszed magadévá. Tanulj a hibáidból, és tekints úgy a csapásokra, mint tanulópénzre. Nagyon egészséges dolog konstruktív önkritikát gyakorolni. Segít abban, hogy jobb emberré válj. Sose fogadd el a vereséget. Sose vidd túlzásba önmagad kritikáját. Sose hagyd, hogy egy kudarc oly mértékben letörjön, hogy negatív, önmagadat lekicsinylő következtetésekre juss.














