Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk.
Elhatalmasodtak boldog emlékei, és megsemmisítették, amit józansága már-már felépített. Az ész hiába küzd az ilyen emlékekkel; szigorú próbálkozásai csak erősítik varázsukat.
Az elszigeteltség elsorvasztja az agyat, és kétségbeesést szül.
A lányának apja, az öccsének bátyja,
nincsen szeretője, és
nem volt barátja.
Az éveket bedobta egy szív nevű gödörbe,
eső esett rá, és iszap lett belőle.
Mikor máshol süt a nap
Egy embert látsz a fák alatt,
Ki már mindent elhagyott…
Az lehet, hogy én vagyok.
Látom, hogy fáj neked,
Látod, hogy fáj nekem,
De itt belül lassan elül a félelem.
Már nem bánt, ha jön a magány.
Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.
A magány egy időre gondolkodásra kényszeríti az embert. Ha az ember képes harcolni e világban egy apró helyért – könnyebben veszi észre, mi a szép körülötte.
A csönd valósággal belevette magát testébe. Része lett most nemcsak az életének, hanem a tudatának is. Annyira együtt élt vele, hogy már el sem tudta képzelni másképpen. Amikor kitisztultak a gondolatai, olykor belehallgatott ebbe a hamis ürességbe, a csöndbe. Mint az így élők többsége, tudta, hogy nem is létezik. Ezer apró neszből tevődik össze.
Az élmény valódi volt. Belőle sugárzott, és megváltoztatta, melléje vont egy másik embert. Magánya átszakadt, szeretett megint, (…) tudott újra mosolyogni, újra nevetni!
Az egyik legélénkebb emlékem gyerekként, hogy ülök a szobámban, és nevetést hallok a szomszédból. A mellettünk lakóknak volt egy medencéjük, és hallottam, ahogy nevetgélnek, játszanak. Emlékszem, hogy kirekesztettnek éreztem magam, és csak ültem a szobámban.
Tudod, valójában én egy magányos fickó vagyok. Nincs senki az életemben. De ha mégis bekövetkezne, akkor tiszteletben tartanám és szeretném a másik embert. Remélhetőleg eljön majd az ideje.
Emlékszem, amikor fiatalként egymás után utasítottak el engem a rendezők. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legnagyobb kívülálló Hollywoodban, és soha nem tartozok majd ebbe a klubba.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk. Igen, ha egyedül vagyok, mert társaságban nem lehet csillagokkal beszélgetni, annak pedig elmúlt már az ideje, hogy kéz a kézben, valakivel kettesben nézzem a csillogó égi csodákat.
Gyakran elég csak lenni valakivel. Nem kell, hogy megérintsen. Még a beszéd sem kell. Egy érzés suhan át köztetek. Nem vagy egyedül.