Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába, és élete elsorvad a nosztalgiában.
Miért él bennünk a szeretetre való képesség, ha miután el kell szakadnunk szeretteinktől, iszonyatos üresség marad utánuk?
Bármit teszek is, az egész életemet megfertőzi az a tény, hogy a férjem már nincs többé. Ám az életemet még így is bearanyozza a szerelmünk és az együtt töltött idő emléke.
Nem látlak én téged soha, soha, sohasem,
Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem.
Nevedet hiába mondom, könnyemet hiába ontom,
A harcok mezején, valahol tőled távol…
Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így ősszel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk.
Amikor megölték a férjemet, nem voltam felkészülve arra, hogy milyen nagy lesz a csend. Vannak zajok, amik az élettel járnak, amiket megszokunk. Az ember várja, hogy bizonyos időben, bizonyos hangokat halljon: az ajtót, a másik lépteit, azt, amivel mindig idegesített. Aztán hirtelen nincs semmi, csak a végtelen csend. Számomra azóta minden perc arról szól, hogy kitöltsem ezt a csendet.
Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
A szülői szeretet hiánya azzal a következménnyel jár a gyermekeknél, hogy önmagukat sem tudják szeretni igazán, s bizalmatlanok lesznek az élettel szemben.
Egy újabb nap nélküled,
a reményt táplálva, arra várva,
hátha holnap máshogy lesz.
Semmi nem jó nélküled,
itt ragadtam a magányban, megjátszva,
hogy minden rendben lesz.
Ha hiányérzetem megszűnését vágyaim kielégülésétől várom, kényeztetem a zsarnokot, mely uralkodik fölöttem.