Sokféleképpen hiányozhat az embernek egy jó kapcsolat.
Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így ősszel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk.
Amikor megölték a férjemet, nem voltam felkészülve arra, hogy milyen nagy lesz a csend. Vannak zajok, amik az élettel járnak, amiket megszokunk. Az ember várja, hogy bizonyos időben, bizonyos hangokat halljon: az ajtót, a másik lépteit, azt, amivel mindig idegesített. Aztán hirtelen nincs semmi, csak a végtelen csend. Számomra azóta minden perc arról szól, hogy kitöltsem ezt a csendet.
Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
Minden féltékenység magva a szeretet hiánya.
A szerelem inkább kötődik a másik hiányához, mint az együttléthez.
Ne törődj azzal, amid nincs. Ha leragadsz a negatívumoknál, véged van.
A szülői szeretet hiánya azzal a következménnyel jár a gyermekeknél, hogy önmagukat sem tudják szeretni igazán, s bizalmatlanok lesznek az élettel szemben.
Akarom, hogy szeressetek,
Akarom, tisztán lássatok,
Akarom, hogy szeressetek.
Egy újabb nap nélküled,
a reményt táplálva, arra várva,
hátha holnap máshogy lesz.
Semmi nem jó nélküled,
itt ragadtam a magányban, megjátszva,
hogy minden rendben lesz.
Hiányozni fog, hogy már nem lesz ott, ahol én, és én nem leszek ott, ahol ő.
Ha hiányérzetem megszűnését vágyaim kielégülésétől várom, kényeztetem a zsarnokot, mely uralkodik fölöttem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet…
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!…
Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.
Kiáltoztam a sötétben százszor a neved,
Nem jött válasz rá, és nem jött felelet.
Kinyújtottam én utánad százszor a kezem,
Nem találtam rád, és nem lát a szemem.
Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában.