Távol vagyok tetőled
Ó életem reménye!
Csokonai Vitéz Mihály
1773. november 17. - 1805. január 28.
magyar költő
Mert nagy őseihez nem lehet érdemes,
Aki csak azoknak virtusáról nemes.
TAVASZ virít, s száz rózsa nő
Orcádnak Édenében,
S szemed kerűletében
Május mosolygó napja jő.
Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Ha az embereknek dolgait vizsgálom,
Azt a jó, bölcs, igaz Istent nem találom…
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Földiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Míg a nap egünkön magát felemeli,
Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli.
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.
Esküszöm; s e szent hitemnek,
Melyet adtam édesemnek,
Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
Kösd le szíved, angyalom!
