A szeretethez idő kell. Aligha lehet rövid etapokban szeretni a gyereket, együtt kell lenni vele.
Tudod, milyenek a gyerekek. Mindig azt hiszik, hogy ami rossz, arról ők tehetnek. Azt gondolják, ha rosszul érzik magukat, akkor rosszak.
A gyerekeknek (…) arra van szükségük, hogy megtapasztalják a szüleik szabadságát, boldogságát és jó közérzetét Csak ez adhat zöld jelzést nekik, hogy ők maguk is lehetnek boldogok, szabadok, és jól érezhetik magukat.
A gyerekeket beskatulyázzuk, iskolába küldjük őket, mintha egyforma kis állatkák lennének. És akkor ott szenvednek. Ha pedig valami bajuk van, akkor nem azt mondjuk, hogy nahát, talán egy másik környezet jobb lenne neki, hanem (…) hívjuk a pszichológust.
Nem játszom ott, ahol a gyerekek nem érthetik meg. Jelenleg ők a legfontosabbak. Ezért helyes, ha neveled őket. Megmutatod nekik, kik a feketék, kik a fehérek, kik a kínaiak és így tovább. És hogy a Földön mindenki egyetlen közös tudat felé tart.
A gyermekek mindent találnak a semmiben, a felnőttek viszont semmit a mindenben.
A gyerekek hisznek a Mikulásban; a felnőttek a gyermekkorban hisznek.
Ha egy gyermek első éveit nem egy teljesen odaadó, szeretettel teli környezetben élte le, akkor felnőttkorában igencsak gyenge lábakon áll majd az önbecsülése és az önbizalma.
A Mikulás egy szimpatikus arcú, megtermett, piros ruhás, fehér szakállú öregember, aki jó gyerekeket keres, hogy megajándékozza őket. Manó szerint nem kéne ilyen válogatósnak lennie: bármilyen gyereknek örülnie kellene, nem csak a jóknak.
Az anyák azért szeretik az apáknál jobban a gyermekeket, mert úgy látják, a gyerek nagyobb részben az ő tevékenységük eredménye.
Azon nyom, melyet az anyai kéz a gyermek szivén és jellemén hagy, kitörülhetetlenül ott marad az egész életen át.
A gyermeknek inkább példaképre, mintsem kritikusra van szüksége.
Jó gyerek nem bántja meg a szüleit – tartja a közkeletű bölcsesség. De azokban a helyzetekben, ahol a szülőnek valóban jó gyereke van, aki nem szeretne mást, mint élni szabadon, ez a bölcsesség már nehéz teherré válik.
A határok kijelölése és ezen keretek fenntartása a szülő feladata. A gyerek feladata pedig az, hogy ezeket megpróbálja átlépni, hogy kísérletezik az érzelmeivel és a lehetőségeivel, miközben érzi azt is, hogy a szülei tartják a kontrollt, és nem engedik ki a kezükből a gyeplőt.
A megzavart, hibás, alkalmazkodni képtelen viselkedés okainak találgatásában sokszor szem elől tévesztjük a legfontosabbat: a gyermek adott magatartásának története van, nem pedig egy vagy néhány oka.