A gyerekkori sebek nyoma örökké megmarad.
A gyermekek úgy igénylik a szeretetet, mint rózsa az esővizet.
Az anyák azért szeretik az apáknál jobban a gyermekeket, mert úgy látják, a gyerek nagyobb részben az ő tevékenységük eredménye.
Nem kiverni, kiszeretni kell a gyerekekből a rosszaságot.
Azon nyom, melyet az anyai kéz a gyermek szivén és jellemén hagy, kitörülhetetlenül ott marad az egész életen át.
A gyermeknek inkább példaképre, mintsem kritikusra van szüksége.
Jó gyerek nem bántja meg a szüleit – tartja a közkeletű bölcsesség. De azokban a helyzetekben, ahol a szülőnek valóban jó gyereke van, aki nem szeretne mást, mint élni szabadon, ez a bölcsesség már nehéz teherré válik.
A határok kijelölése és ezen keretek fenntartása a szülő feladata. A gyerek feladata pedig az, hogy ezeket megpróbálja átlépni, hogy kísérletezik az érzelmeivel és a lehetőségeivel, miközben érzi azt is, hogy a szülei tartják a kontrollt, és nem engedik ki a kezükből a gyeplőt.
A megzavart, hibás, alkalmazkodni képtelen viselkedés okainak találgatásában sokszor szem elől tévesztjük a legfontosabbat: a gyermek adott magatartásának története van, nem pedig egy vagy néhány oka.
A szeretetében megcsalt gyermeknek felnőttkorra már csak a gyűlölet marad.
A szülő és gyermek kapcsolat minden későbbi emberi kontaktus alapmintája.
A gyerekek nagyon szemetek tudnak lenni, és fel se fogják, mennyire megbántják a másikat.
Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arra születtek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak.
A gyerekek lelkét kell megérteni ahhoz, hogy jól beszélj hozzájuk.
(Joseph Goebbels: Napló – 1933. május 1. – Kaiserhof)
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Olykor rettenetes dolgok történek velünk gyerekként. Olyan dolgok, amik meghatározhatják, hogy kivé válunk, ha akarjuk, ha nem.
Minden ugyanarra vezethető vissza: a gyerekekre és a virágokra – ők jelképezik az életet, az élet továbbadását… Azt hiszem, az élet tulajdonképpen tényleg bennük testesül meg: a gyerekekben és a virágokban.
A gyerekek szerencsés helyzetben vannak, mert nekik nincsenek ellenségeik, csak barátaik.
Megdöbbentő látni, hogy igazából mennyien lelik örömüket abban, hogy gyereket alázzanak meg. Gyanítom, ennek forrása nem lehet más, mint a bizonytalanság feneketlen kútja.
A gyerekek nagyon gyakran ösztönösen kerülnek kapcsolatba a forrással, vagyis az igazi énjükkel.