Dave Gahan

Emlékszem, a két kisöcsém és én egy kis hálószobán osztoztunk. Én egy matracon feküdtem a földön, míg ők az emeletes ágyban aludtak. Volt egy fülhallgatóm, amivel késő este mindenféle furcsa zenét hallgattam, amit nappal nem játszottak a rádiók. Leginkább ez volt az, ami meghatározta később a zenei ízlésemet.

Az anyám és a feleségem anyja ott volt a színpad mellett, nekem meg egyre csak az járt a fejemben, hogy vigyáznom kell, mert az anyósom figyel! Nem lendülhettem bele igazán, nem lehetett túl mocskos az előadásmód, mert ott volt… Aztán úgy a felénél arra gondoltam, hogy inkább teszem a dolgomat, nem vacakolok.

A zene a test, amibe én helyezem bele a szívet.

Magyarországon vannak olyan rajongói csoportok, amelyek depeche-eseknek nevezik magukat. Olyanok, mint Nagy-Britanniában a modok és a rockerek. Körbevették a szállodánkat, mindegyikük úgy nézett ki, mintha a zenekar egyik tagja lenne előttünk. Az a rengeteg srác, aki a mi imidzsünket másolta… Szóval rengeteg Martin, Alan, Dave és Andy jelent meg előttünk, és gyakorlatilag sehová se mehettünk anélkül, hogy ezek a depeche-esek ne vegyenek körül minket.

(1990, Sky magazin)

Úgy vélem a zeneszerzés élményekből építkezik, tapasztalatokból, melyeket a világból szerzünk, ahol élünk. Az emberekről, akikkel találkozunk, a kapcsolatainkról, a világban betöltött helyünkről.