Jobb szembenézni a halállal, mint rettegni tőle. Jobb fejjel rontani a végzetnek, mint megfutamodni előle. A félelem szereti a gyávákat, a halál utoléri és felfalja őket.
Tudod, léteznek olyan helyzetek, amikor tényleg minden okod megvan a félelemre!
Amikor aggódsz, ahelyett, hogy cselekednél, amikor megengeded a gondolataidnak, hogy a jelenből egy „rossz” jövőbe kalandozzanak, akkor előjön a félelem és rád telepszik.
Azért félek, mert… hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.
Félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól (…), hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt. Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.
Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyűlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor.
Valami baj volt a világgal, az élettel. Valami sötét, félelmes árnyék feküdt rá mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett.
A félelmektől való megszabadulás legegyszerűbb és legbátrabb módja, ha közel megyünk hozzájuk és átéljük őket.
Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.
Lelke mélyén azonban úgy érezte, mintha az űrben zuhanna, szárnyak nélkül, és csak a félelem venné körül.
Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva.
Mindenki fél az ismeretlentől. Az ismeretlen nem több, mint ami… És a tőle való félelem kényszerít mindenkit arra, hogy állandóan körbe-körbe rohanjon, álmokat, ábrándokat, háborúkat, békét, szeretetet, gyűlöletet hajszolva – pedig ez nem csak illúzió. Az ismeretlen nem több, mint ami. Fogadd el, hogy ismeretlen, és zavartalanul fogsz hajózni. Mindent tarts ismeretlennek, és megnyered a játékot. Csupán erről van szó. Nem igaz?
A félelem időnként figyelmeztetés. Olyan, mintha valaki a vállunkra tenné a kezét, és azt mondaná: ne menj tovább.
Az emberek, barátom, szeretik, ha néha egy kis veszély fűszerezi az életüket. Van, aki passzívan élvezi… bikaviadalon például. Van, aki olvasni szeret róla. Mások a moziban keresik. De egyvalami kétségtelen: az állandó biztonságérzet gyűlöletes a legtöbb ember szemében.
Nem ijed meg az ember a kunkorodó gilisztától, ha már csörgőkígyóval is volt dolga, nem retteg a tehéntől, ha már megvadult bikával találkozott.
A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejű tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (…) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tűnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.
Muris, hogy amikor azt mondják valakire, hogy „félénk”, legtöbbször mosolyognak. Mintha cuki dolog lenne, valami vicces kis szokás, amit az ember idővel kinő, mint a foghíjas mosolyt, amikor kinőnek a maradandó fogai. Ha tudnák, milyen érzés valóban félénknek lenni, nem csupán az első pillanatokban bizonytalankodni, nem mosolyognának. Ha tudnák, milyen érzés, amikor az embernek összerándul a gyomra, izzad a tenyere, vagy képtelen egyetlen értelmes mondatot is kinyögni! Ebben nincs semmi cuki.
A szenvedéstől való félelem rosszabb, mint a szenvedés maga. Egyetlen szív sem szenvedett, ha álmait kereste.
Lenyűgözött a tehetetlenség, amit az ember oly gyakran érez, ha rémálmában hasztalan igyekszik menekülni a végveszélyből, mert földbe gyökerezik a lába.