Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,
igy fény maradsz vakult egemen:

egy kis fény, tavasz, kék lobogás,
édes tündérhegedűzokogás –
vesztett sugár, de végre égi jel,
hisz magam engedtelek el!

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem.

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Hinni a szépet, lehetetlent, hogy egyszer valóra válik. Hinni a vágyban, akaratunkban. Ha kell, hát bízni halálig.