A szenvedés az ego pestise. Ha egyszer felüti a fejét, tested-lelked minden porcikáját elemészti. Pedig mi köze a szerelmi bánatnak az evéshez, az iváshoz vagy az alváshoz? Semmi – de a szenvedés mégis elvette tőled. Mi köze a kapcsolataid adta örömökhöz, a barátaiddal és a feleségeddel töltött percek boldogságához? Semmi – de a szenvedés ezeket is elvette tőled. S nem azért, mert erősebb nálad. Nem. A boldogtalanság azért tudott maga alá gyűrni, mert a boldogságra való törekvéseddel csak megnövelted erejét.
Anyám betegsége akkor tudatosult bennem először, mikor apám visszadobta a halat a tengerbe. Aznap este éhesen feküdtünk le. Apám azt mondta, azért, hogy megértsük, mi az üresség.
Világ életemben tele voltam energiával, mindig hajtott a harci szellem, de most olyan fáradtnak és letörtnek érzem magam, hogy legszívesebben meghalnék. Bár megállás nélkül szedem a gyógyszereket, a fájdalom egyszerűen nem akar megszűnni. Pokollá vált az életem.
Elviharzik mellettünk az élet és mi oda se bagózunk egymásra. Semmi közöm ahhoz az emberhez, akihez a legtöbb közöm kellene, hogy legyen. Még azt sem tudom, hogy ez csak nekem fáj-e ennyire.
Abból a szeretetből, ami önfeláldozásba torkollik, csak gyűlölet születik, és így megismerjük a szenvedést.
Néha az kell a gyógyuláshoz, hogy átéld a fájdalmat, és hagyd, hogy menjen a maga útján.
Életemben először éreztem meg, mit jelent a soha szó… naponta százszor is kimondjuk ezt a szót, de nem is tudjuk, mit beszélünk, amíg nem találkozunk egy igazi „soha többé”-vel. (…) De amikor olyan valaki hal meg, akit szerettünk… akkor, elhihetik, nagyon is jól megértjük, hogy mit jelent, és ez nagyon-nagyon-nagyon fáj. Olyan, mint egy tűzijáték, amely váratlanul kialszik, és minden sötétségbe borul.
S te oh isten, ne küldj hervadt
Életemre uj tavaszt,
Nem kivánok tőled üdvöt,
Nem kérek tőled vigaszt.
De ha nálad a kegyelem,
Ha nálad az irgalom:
Akkor engedd, hogy e siron
Öljön meg a fájdalom.
Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy amiket a csöndes, hallgatag gondolat a szív fenekére zár? Az szenved-e jobban, aki tombol és üvölt, akit megkötöznek lánccal, aki fogait csikorgatja, és nehéz tusájában vérverítéket izzad, vagy aki hallgat és mosolyog, és érzi azt az eszmét, amitől könnyű volna megőrülni?
Nincs erő kihívások, nehézségek, ellenállás és gyakran szenvedés nélkül. Azokból a gondokból meríthetünk erőt, bátorságot; azok taníthatnak önfegyelemre, kitartásra és elszántságra, amelyek láttán széttárjuk a kezünket, és kegyelemért könyörgünk a sorshoz.
Engem még soha nem sebeztek meg, soha nem fájt semmim, de néha úgy érzem, hogy itt belül valami szörnyen fáj.
Amikor valami olyan mélységesen fáj, kell valami, amivel érzéstelenítheted magad. Az emberek különböző dolgokkal próbálkoznak, a legtöbben féktelen partizásba kezdenek, de ez nem én vagyok. Engem egy másik ember közelsége tud megnyugtatni. Erre mondják, hogy szerelem-függő.
A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok. A honvágy betegei nem is igen járnak a lélekbúvárokhoz, nem hiszik, hogy meggyógyulnak, ha ízekre szedetik tudatukat s a tudat alatti alagsort. Pontosan tudják, mi fáj és miért, s azt is, hogy a baj okának ismerete csak annyira segít, mint a pestises betegen, ha megmutatják neki a bacilus képét.
Találj egy helyet önmagadban, ahol ott van az öröm, és az öröm legyőzi a fájdalmat.