Az eső lehull, nem tép a szél,
valami elmúlt, valami újra él.
Fáj még, de ha a vihar csendesül,
az árnyék talán elkerül.
Lehet, hogy volt idő talán, mi bántott,
Lehet, hogy volt sok tévedés.
Lehet, a sors akarta így, hogy fájjon,
Hogy szebb legyen az ébredés.
Nem tudom minek szenvedek még, mert szenvedek rég
hiába a sok szép emlék most hamvasra ég.
A szenvedés az ego pestise. Ha egyszer felüti a fejét, tested-lelked minden porcikáját elemészti. Pedig mi köze a szerelmi bánatnak az evéshez, az iváshoz vagy az alváshoz? Semmi – de a szenvedés mégis elvette tőled. Mi köze a kapcsolataid adta örömökhöz, a barátaiddal és a feleségeddel töltött percek boldogságához? Semmi – de a szenvedés ezeket is elvette tőled. S nem azért, mert erősebb nálad. Nem. A boldogtalanság azért tudott maga alá gyűrni, mert a boldogságra való törekvéseddel csak megnövelted erejét.
Ha hosszú időn keresztül fájdalommal élsz, hiányolod amikor elmúlik.
Ami ma fáj, az tesz erősebbé holnap.
Fájdalom idézetek, Motivációs idézetek, Rövid motivációs idézetek
Anyám betegsége akkor tudatosult bennem először, mikor apám visszadobta a halat a tengerbe. Aznap este éhesen feküdtünk le. Apám azt mondta, azért, hogy megértsük, mi az üresség.
Világ életemben tele voltam energiával, mindig hajtott a harci szellem, de most olyan fáradtnak és letörtnek érzem magam, hogy legszívesebben meghalnék. Bár megállás nélkül szedem a gyógyszereket, a fájdalom egyszerűen nem akar megszűnni. Pokollá vált az életem.
Ha gyűlölnél! de csupán nem szeretsz.
Fáj? Nem. A kínok kínos kínja ez.
Elviharzik mellettünk az élet és mi oda se bagózunk egymásra. Semmi közöm ahhoz az emberhez, akihez a legtöbb közöm kellene, hogy legyen. Még azt sem tudom, hogy ez csak nekem fáj-e ennyire.
Abból a szeretetből, ami önfeláldozásba torkollik, csak gyűlölet születik, és így megismerjük a szenvedést.
A varázslat nem a tehetség szüleménye, hanem a fájdalomé.
Néha az kell a gyógyuláshoz, hogy átéld a fájdalmat, és hagyd, hogy menjen a maga útján.
Életemben először éreztem meg, mit jelent a soha szó… naponta százszor is kimondjuk ezt a szót, de nem is tudjuk, mit beszélünk, amíg nem találkozunk egy igazi „soha többé”-vel. (…) De amikor olyan valaki hal meg, akit szerettünk… akkor, elhihetik, nagyon is jól megértjük, hogy mit jelent, és ez nagyon-nagyon-nagyon fáj. Olyan, mint egy tűzijáték, amely váratlanul kialszik, és minden sötétségbe borul.
S te oh isten, ne küldj hervadt
Életemre uj tavaszt,
Nem kivánok tőled üdvöt,
Nem kérek tőled vigaszt.
De ha nálad a kegyelem,
Ha nálad az irgalom:
Akkor engedd, hogy e siron
Öljön meg a fájdalom.
Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy amiket a csöndes, hallgatag gondolat a szív fenekére zár? Az szenved-e jobban, aki tombol és üvölt, akit megkötöznek lánccal, aki fogait csikorgatja, és nehéz tusájában vérverítéket izzad, vagy aki hallgat és mosolyog, és érzi azt az eszmét, amitől könnyű volna megőrülni?
Nincs erő kihívások, nehézségek, ellenállás és gyakran szenvedés nélkül. Azokból a gondokból meríthetünk erőt, bátorságot; azok taníthatnak önfegyelemre, kitartásra és elszántságra, amelyek láttán széttárjuk a kezünket, és kegyelemért könyörgünk a sorshoz.