A fájdalmat nem lehet lehagyni. (…) Az élet tragikus, de egyben értékes is, édes és rendkívüli.
A belső bölcsesség csak fájdalommal szerezhető meg.
Okos ember a fájdalomtól mentességet, nem a gyönyört keresi.
Saját szenvedéseink elzárásával azt kockáztatjuk, hogy belülről fal fel minket.
Csak azt lehet írni, ami fáj. Ami megsebzi az embert.
Nincs keservesebb, mint fájdalmat szavakba önteni akkor, midőn a tett hatalmunkban nem áll.
Nekünk, embereknek sok minden fáj, és sokszor nem is tudjuk, mi az oka a fájdalmunknak. Csak ránk telepszik a szorongás, és összezsugorodik tőle a lélek.
Az ember megpróbálja kimondani az igazat, s a jutalma csak fájdalom.
A fájdalom és az öröm nem a világ dolgaival van összefüggésben, hanem csak az elmebeli fogalmakkal. Pusztítsd el a személyiséget, és akkor nem lesz többé fájdalom.
A fejlődés ellensége a fájdalomtól való félelem – hogy nem vagyunk hajlandók elviselni a legkisebb szenvedést sem.
Miért szenvedünk annyira, amikor elveszítjük a szerelmet? Nem találunk választ a történtekre, a válasz az általunk élt valóságban rejlik. A fájdalom ezentúl a boldogságunk részét képezi.
Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés.
Soha nem hittem, hogy a bánat tud olyan erős lenni, mint a fizikai fájdalom. Mikor elkap hirtelen, olyan, mint egy görcs, mint egy fogfájás, összegörnyedek, mert nem bírok egyenesen maradni. Összeszorítom az öklömet, hullanak a könnyeim, és azt hiszem, megrepedek és kihullanak a belső részeim. Talán ha ordítanék, széttépnék valamit, vagy a földhöz verdesném magam, az segítene.
A természet az embert két szuverén úr: a fájdalom és az öröm uralma alá helyezte. Csupán ezek mutathatják meg számunkra, mit tegyünk, s irányítják is azt, amit teszünk.
Ami a legjobban fáj, hogy tényleg nem értem, mit tettem, amiért ezt tűrnöm kell. Milyen mértékű a bűnöm, ami miatt évek óta ki lettem kiáltva ellenségnek? A családtagjaim, a gyermekem halálát kívánni maradhat büntetlen?
Az eső lehull, nem tép a szél,
valami elmúlt, valami újra él.
Fáj még, de ha a vihar csendesül,
az árnyék talán elkerül.
Lehet, hogy volt idő talán, mi bántott,
Lehet, hogy volt sok tévedés.
Lehet, a sors akarta így, hogy fájjon,
Hogy szebb legyen az ébredés.
Nem tudom minek szenvedek még, mert szenvedek rég
hiába a sok szép emlék most hamvasra ég.
A szenvedés az ego pestise. Ha egyszer felüti a fejét, tested-lelked minden porcikáját elemészti. Pedig mi köze a szerelmi bánatnak az evéshez, az iváshoz vagy az alváshoz? Semmi – de a szenvedés mégis elvette tőled. Mi köze a kapcsolataid adta örömökhöz, a barátaiddal és a feleségeddel töltött percek boldogságához? Semmi – de a szenvedés ezeket is elvette tőled. S nem azért, mert erősebb nálad. Nem. A boldogtalanság azért tudott maga alá gyűrni, mert a boldogságra való törekvéseddel csak megnövelted erejét.
