Tudatában vagyok a halandóságomnak, de 87 évesen minden reggel ugyanolyan vággyal ébredek, hogy új kalandokat fedezzek fel. A kor soha nem akadály, ha szenvedélyt találunk abban, amit csinálunk. A titok a kíváncsiságban rejlik, a folyamatos tanulásban és abban, hogy nem engedjük, hogy az időtől való félelem megfosszon minket az élet örömétől. Minden nap egy lehetőség arra, hogy alkossunk, nevessünk, és bebizonyítsuk, hogy soha nem késő lelkesedéssel haladni előre.
Szerintem a színészek a legunalmasabbak. Amennyire csak lehet el is kerülöm őket, nem barátkozom a pályatársaimmal.
Az emberek mai élethelyzetekről kérdezgetnek engem, én meg azt szoktam mondani, „Nem tudom, én csak egy színész vagyok. Nincs véleményem ezekről. A színészek elég hülyék. Az én véleményem nem ér semmit. Számomra nem léteznek a viták, szóval ne is akarjanak belerángatni, mert nem fogok részt venni ezekben.”
Szívesen dolgozom. Élvezem, hogy kijutok a házból, és valami mást csinálok, élvezem az újdonságot. Szeretem az egészet … A feleségem, Stella sokat aggódik az egészségem miatt, és egyszer azt kérdezte: „Szeretnél addig dolgozni, amíg egyszer csak össze nem esel?” Azt válaszoltam: „Azt hiszem, igen, hacsak az egészségem nem adja fel először.” Erre azt válaszolta: „Nos, rendben van, ha valóban ezt akarod csinálni.” És igen, ezt. A színészkedés a szenvedélyem.
Riasztónak tartok mindenféle utópisztikus vagy disztópikus történetet. Gondoljunk csak a huszadik századra, amikor a sok utópisztikus ötlet annyi vérontást és szenvedést okozott.
Sok szöveget kellett megtanulnom, és ezt határozottan élveztem. Megdolgoztatja az agysejteket.
Rájöttem, hogy egyvalamivel milyen szerencsés vagyok. Valószínűleg a színészagy. Meglehetősen jó a memóriám. Évekre visszamenőleg napra pontosan emlékszem dolgokra.
Légy kedves! Lépj ki azoknak az embereknek a mérgező köréből, akik bántanak téged! Éld az életed, és légy büszke rá!
Ha visszatekintek az életemre, azt mondanám: „Milyen furcsa eset!”. Tényleg így gondolom, nem a könyvekből beszélek, érzem, hogy egy bizonyos Valami irányít minket. Nem hinném, hogy az oldalkormány volt az enyém, de úgy érzem, hogy egy olyan autóban sétáltam át az életen, ami nagyon lassan haladt. Visszanézek, és azt kérdezem magamtól: „Mi a fene volt ez?” Az az érzésem, hogy az élet nem más, mint egy álom, egy illúzió. Az emberek biztos azt fogják erre mondani, ostobaságokat beszélek. Nem filozofálok, de érzem, hogy mindez csak egy álom. És ezt mindig is így éreztem.
A legbiztosabb út a pokolba, ha azt hiszed magadról, te vagy a világ közepe.
Nem tudjuk megjósolni a jövőnket, és ez egy óriási szabadságérzetet ad! Egyrészt, könnyen kezelem ezt a témát, másrészt, a halál gondolata az önvizsgálat felé fordított. Mintha csak tegnap lett volna, amikor az apám koporsója mellett álltam. Anyám is ott volt, az élettelen teste mellett. Arra is emlékszem, amit akkor gondoltam: „Igen, te sem vagy oly menő, mint amilyennek képzeled magad, rád is ugyanez vár!” Ez az élet! Eljön az a nap, amikor a halál a te ajtódon is bekopog. És mi tehetetlenek vagyunk az ismeretlennel szemben, nem tudjuk, mi vár ránk.
Elkövettem néhány rossz dolgot. De mind okkal történtek valamilyen módon. Furcsa visszagondolni, hogy jó ég, én tényleg megtettem ezt mind. De a belső hang azt mondja, hogy vége, elmúlt, lépj tovább.
Ha van egy 99,99 százalékban tökéletes forgatókönyved, akkor semmit sem kell tenned. A napok romjai, A bárányok hallgatnak, a The Father mind közel tökéletesek. Amikor megtanulod a módját, hogyan pakold a szavakat az agyad bőröndjébe, ezek elkezdik irányítani a tested. Körbevezetnek a díszletben. Azt hiszem, ez olyan, mint a zongorázás. Ha egy Chopin-darabot játszol, hallod a kottát énekelni, és azt gondolod: Honnan a fenéből jön ez? Ugyanez a helyzet a színészettel, Shakespeare-rel. Nem kell játszanod, egyszerűen minden le van írva.
Magabiztos vagyok a koromat illetően. Az nem egy jó felfogás, hogy „mire eljátszhatod Lear királyt, már túl öreg vagy ahhoz, hogy emlékezz a szövegre”! Helyette azt kell mondanod, hogy „tökéletes memóriám van”! Ez az önhipnózis egyik formája. Tudtam, hogy minden izmom megvan ahhoz, hogy eljátsszam Lear királyt a magam módján, anélkül hogy önsajnálattal tenném ezt. Ugyanez igaz a The Fatherre. Teljesen magabiztosnak kell lenned. Nem arroganciára gondolok, hanem önbizalomra, ami egy teniszjátékosnak is van. És ne próbálj versenyezni, mert a színészet nem verseny. Sokkal inkább az együttműködésről, valamint a másokkal való gyengédségről és kedvességről szól.
Miért szenvedünk annyira, amikor elveszítjük a szerelmet? Nem találunk választ a történtekre, a válasz az általunk élt valóságban rejlik. A fájdalom ezentúl a boldogságunk részét képezi.
Hányszor eldöntöttem már, hogy nyugdíjba vonulok, és megpihenek, de az ügynököm mindig valami szuper jó szereppel állt elő.
Az emberek nem mindig azt mondják, amit gondolnak. Néha csak figyelik, hogy hogyan haladsz előre az életben.
Szép csendben elpusztítjuk önmagunkat, minden kis apróság miatt képesek vagyunk aggódni!
