Ne mutasd, hogy fáj. Légy úrrá a fájdalmadon, seperd a szőnyeg alá, és menj tovább.
Anthony Hopkins
1937. december 31. -
kétszeres Oscar-díjas walesi színész
Anthony Hopkins idézetei az önismeretről, a belső békéről és az élet tudatos megéléséről szólnak. Gondolatai nyugodt bölcsességgel világítanak rá arra, hogyan találhatunk egyensúlyt a mindennapokban.
Minél több pofont kaptam, annál jobban megmakacsoltam magam.
Bármilyen magabiztos voltam, tudtam, hogy egy észrevétel Katherine Hepburntől azért nekem sem árt.
– Ott van a kamera – mondta. – Az a masina biztosítja a megélhetésedet. Amit csinálsz, az jó. De ha háttal a kamerának játszod végig a jelenetet, akkor ellopom tőled a show-t. Persze lehet, hogy így is, úgy is ellopom, de mégis. És ne színészkedj. Jó hangod van. Szép, nagy a fejed, széles a vállad, és van benned erő, tartás. Legyél olyan, mint Spencer Tracy vagy Humphrey Bogart. Ne játssz. Csak egyszerűen legyél az, aki vagy. Csak mondd a szöveged. Ezek a saját szavaid. Te vagy Oroszlánszívű Richárd.
Kilenckor bedobtam az első felest. Negyed tízkor a másodikat. Később megtudtam, hogy a producer, Peter Willes száz fontban fogadott Daviddel, hogy ki fogok dőlni félúton. Vesztett. Egyetlen baki nélkül végigcsináltam az aznapi felvételt. Az őrültek eszelős akaratereje. Nem mintha büszke lennék rá. Távolról sem vagyok az. Ma már inkább mélységes szomorúság fog el, ha az akkori önmagamra gondolok. Hány életet keserítenek meg, tesznek tönkre az alkoholisták?
Ha belegondolok, hány munkatársam számított akkoriban rám – a színésztársaim, a rendező, a producerek, a világosítók, az ügynökeim –, hogy végigcsinálom a forgatást. Milyen felelőtlenül visszaéltem az idejükkel, a tehetségükkel. Milyen – nincs rá jobb szó – otromba bunkó voltam. Nincs arrogánsabb népség az alkoholistáknál. De ideje volt, hogy végre szembesüljek a valósággal.
Amikor kamaszkoromban csak úgy a magam szórakoztatására gyakoroltam a blazírt fapofát, mintha már akkor Lecter hangján szóltam volna magamhoz, azon a szenvtelen, hűvös hangon, amellyel teszteli az áldozatát. Lehetséges, hogy én is pszichopata vagyok? Nem kizárt. Bizonyos mértékig mindnyájan azok vagyunk, csak ki jobban, ki kevésbé.
Időskoromra megtanultam, hogy mi a türelem, az odafigyelés, a szeretetteljes törődés, és afféle apafigura lett belőlem. Feltűnt, hogy azóta egyre többen keresik a társaságomat olyan emberek, akik nem találják a helyüket a világban. Ha találkozol valakivel, akin látod, hogy szenved a magánytól, őszintén mondhatod neki: „Tudom, mit érzel”. Meggyógyítani nem tudod, de legalább ott vagy mellette.
Én egész életemben úgy éreztem, hogy csaló vagyok, egy szélhámos, aki abból kovácsolt sikert magának, hogy nem jó semmire. Tökéletesen egyetértek a kritikusaimmal, akik lenéznek, mert szerintük nem vagyok egy észkombájn, és nem magamnak köszönhetem azt, amit elértem. Még egyszer mondom: józan emberi számítás szerint már évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna halnom. De ha elevenen megnyúznának, sem tudnám megmondani, miért vagyok még itt. Teljesen érthető, hogy sokan neheztelnek rám ezért: „Hogy csinálta?” Én is folyton ezt kérdezem magamtól.
Ahogy kimondtam a szavakat, becsukta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és velem együtt felmondta az első néhány sort… Amikor abbahagytam, felemelte a fejét, és rám nézett, még mindig zavarban volt a fia miatt, aki oly sok szempontból annyira zsugori volt, de ebben meglepően okos. „Jóságos Isten!” – mondta. „Hogy tanultad meg ezeket a szavakat?”
– idézete fel Hopkins utolsó beszélgetésüket haldokló édesapjával, aki arra kérte fiát, hogy szavalja el neki a Hamletet.
Miután rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy Abigail apja legyek, megfogadtam, hogy nem vállalok több gyereket… Nem tehettem volna egy másik gyerekkel is azt, amit vele tettem.
– utalt Hopkins We Did OK, Kid (Jól csináltuk, kölyök!) című könyvében arra az esetre, amikor az alkoholizmus gyötrelmei közepette elhagyta családját.
Részeg voltam, és itt Kaliforniában vezettem az autóm, teljesen ki voltam ütve, fogalmam sem volt, hová megyek, amikor rájöttem, hogy megölhettem volna valakit – vagy magamat, ami nem is érdekelt.
A számok megszállottja vagyok. A részletek megszállottja vagyok. Szeretem, ha minden rendben van. És szeretek memorizálni. Stella utánanézett, és azt mondta: »Biztosan Asperger-szindrómád van«. Fogalmam sem volt, miről beszél. Nem is hiszek benne. Nos, azt hiszem, cinikus vagyok, mert ez az egész nonszensz. Ez az egész butaság. ADHD, OCD, Asperger-szindróma, bla, bla, bla. Istenem, ezt nevezik életnek. Ez csak az emberi lét, tele kusza hálók, rejtélyek és mindenféle dolgokkal, amik bennünk vannak. Tele szemölcsökkel, piszokkal és őrültséggel, ez az emberi állapot. Mindezek a címkék. Úgy értem, kit érdekel? De most ez a divat.
A hatalom nem korrumpál – csupán megszünteti a kényszert a színlelésre. Az igazságos védelmezni fog, az ambiciózus kihasznál, a bizonytalan zsarnokká válik. Nem a hatalom változtat meg – hanem az igazi arcod mutatkozik meg, amikor már nem félsz a következményektől.
Tudatában vagyok a halandóságomnak, de 87 évesen minden reggel ugyanolyan vággyal ébredek, hogy új kalandokat fedezzek fel. A kor soha nem akadály, ha szenvedélyt találunk abban, amit csinálunk. A titok a kíváncsiságban rejlik, a folyamatos tanulásban és abban, hogy nem engedjük, hogy az időtől való félelem megfosszon minket az élet örömétől. Minden nap egy lehetőség arra, hogy alkossunk, nevessünk, és bebizonyítsuk, hogy soha nem késő lelkesedéssel haladni előre.
Szerintem a színészek a legunalmasabbak. Amennyire csak lehet el is kerülöm őket, nem barátkozom a pályatársaimmal.
Az emberek mai élethelyzetekről kérdezgetnek engem, én meg azt szoktam mondani, „Nem tudom, én csak egy színész vagyok. Nincs véleményem ezekről. A színészek elég hülyék. Az én véleményem nem ér semmit. Számomra nem léteznek a viták, szóval ne is akarjanak belerángatni, mert nem fogok részt venni ezekben.”
Szívesen dolgozom. Élvezem, hogy kijutok a házból, és valami mást csinálok, élvezem az újdonságot. Szeretem az egészet … A feleségem, Stella sokat aggódik az egészségem miatt, és egyszer azt kérdezte: „Szeretnél addig dolgozni, amíg egyszer csak össze nem esel?” Azt válaszoltam: „Azt hiszem, igen, hacsak az egészségem nem adja fel először.” Erre azt válaszolta: „Nos, rendben van, ha valóban ezt akarod csinálni.” És igen, ezt. A színészkedés a szenvedélyem.
Riasztónak tartok mindenféle utópisztikus vagy disztópikus történetet. Gondoljunk csak a huszadik századra, amikor a sok utópisztikus ötlet annyi vérontást és szenvedést okozott.
Sok szöveget kellett megtanulnom, és ezt határozottan élveztem. Megdolgoztatja az agysejteket.
Rájöttem, hogy egyvalamivel milyen szerencsés vagyok. Valószínűleg a színészagy. Meglehetősen jó a memóriám. Évekre visszamenőleg napra pontosan emlékszem dolgokra.
Mások ezeket keresték még
Anthony Hopkins TOP 5 idézete
1.
Semmi trükk nem létezik a boldogságra, csupán éld az életed!
2.
Találkozz olyan nőkkel, akik több könyvet vásárolnak, mint cipőt!
3.
Járd mindig a saját utad, és ezen az úton számodra fontos emberekkel fogsz találkozni.
4.
A legbiztosabb út a pokolba, ha azt hiszed magadról, te vagy a világ közepe.
5.
Azért a pluszért szeretem az életet, amit kaptam eddig!
Időtálló bölcsességek a legendás Anthony Hopkinstól
Anthony Hopkins Oscar-díjas színész, a modern filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja, akinek bölcs gondolatai és inspiráló idézetei világszerte hatással vannak az emberekre. Karrierje során számtalan emlékezetes szerepet alakított, legismertebb karaktere Dr. Hannibal Lecter a A bárányok hallgatnak című filmben, amelyért elnyerte az Oscar-díjat.
Anthony Hopkins idézetei mély emberismeretről, élettapasztalatról és bölcsességről árulkodnak. Szavai gyakran érintenek olyan témákat, mint az önismeret, a kitartás, a siker és a belső béke megtalálása. Nemcsak színészként, hanem filozofikus gondolkodóként is inspirálja követőit, idézeteiben a szabadság, az önelfogadás és az élet öröme jelenik meg.
Fedezd fel Anthony Hopkins legemlékezetesebb idézeteit, és meríts inspirációt a világhírű színész gondolataiból az életről, művészetről és emberi kapcsolatokról!