Elkövettem néhány rossz dolgot. De mind okkal történtek valamilyen módon. Furcsa visszagondolni, hogy jó ég, én tényleg megtettem ezt mind. De a belső hang azt mondja, hogy vége, elmúlt, lépj tovább.

Ha van egy 99,99 százalékban tökéletes forgatókönyved, akkor semmit sem kell tenned. A napok romjai, A bárányok hallgatnak, a The Father mind közel tökéletesek. Amikor megtanulod a módját, hogyan pakold a szavakat az agyad bőröndjébe, ezek elkezdik irányítani a tested. Körbevezetnek a díszletben. Azt hiszem, ez olyan, mint a zongorázás. Ha egy Chopin-darabot játszol, hallod a kottát énekelni, és azt gondolod: Honnan a fenéből jön ez? Ugyanez a helyzet a színészettel, Shakespeare-rel. Nem kell játszanod, egyszerűen minden le van írva.

Magabiztos vagyok a koromat illetően. Az nem egy jó felfogás, hogy “mire eljátszhatod Lear királyt, már túl öreg vagy ahhoz, hogy emlékezz a szövegre”! Helyette azt kell mondanod, hogy “tökéletes memóriám van”! Ez az önhipnózis egyik formája. Tudtam, hogy minden izmom megvan ahhoz, hogy eljátsszam Lear királyt a magam módján, anélkül hogy önsajnálattal tenném ezt. Ugyanez igaz a The Fatherre. Teljesen magabiztosnak kell lenned. Nem arroganciára gondolok, hanem önbizalomra, ami egy teniszjátékosnak is van. És ne próbálj versenyezni, mert a színészet nem verseny. Sokkal inkább az együttműködésről, valamint a másokkal való gyengédségről és kedvességről szól.