A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette.
A Pál utcai fiúk
Molnár Ferenc ifjúsági regénye
A Pál utcai fiúk idézetei a barátság, a becsület és az összetartozás időtálló értékeit állítják középpontba. Ezek a sorok felidézik a regény emlékezetes pillanatait, miközben bátorságról, hűségről és helytállásról mesélnek.
Most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.
– A grund […] az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok, mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért!
Hűvös szél járta az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg leheletét hozza a hegyekről.
Olyan fiúk is vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek.
Harcolni csak úgy lehet, ha mindnyájan jó barátai vagyunk egymásnak!
(Boka)
Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel.
Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll, ni… ott…
(Nemecsek)
Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi, s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk.
Akkor már Nemecsek is sírt, nagyon szomorúan, nagyon keservesen, az ő közlegényszívének minden mélységes fájdalmával, és ebben a lázas sírásban egyre csak ezt motyogta:
– Kisbetűvel írták a nevemet… kisbetűvel írták az én szegény, tisztességes kis nevemet…
Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor már itt voltál, mit csináltál.
Nem a szomorúság ríkatta meg, hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál utcába, az erődök alá, a kunyhó mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy eperfa, amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének nagy selyemhernyó-tenyészete volt otthon, és azoknak kellett az eperfalevél, és Csele gigerli volt, és Csele sajnálta a finom ruháját fáramászással tönkretenni, és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert ő volt a közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan pöfögött, s fújta a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket, melyek gyorsan, pillanat alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig hallatszott volna az az ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad, mikor nekimegy a hasábfának, és apróra metéli.
Ő most már talán olyan dolgokat látott, amiket földi szemmel nem is lehet látni.
Mert én jól tudom, hogy meghalok, és én ott halok meg, ahol nekem tetszik.
A kisfiú lehunyta a szemét, s hosszasat, nagyot sóhajtott, mintha minden szomorú ember minden fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna.
Mikor a csúnya időről beszéltek, melegen, fényesen sütött be a nap a kis udvarra, az éltető, erős sugarú tavaszi nap, amitől minden életet kap, s amitől csak éppen Nemecsek Ernő nem tudta visszakapni az életet.
Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük sem mert kimondani. Ő is látta, mint pusztul az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek a vége, s tudta, hogy már nemsokára lesz vége.
Most már bizonyos volt róla, hogy semmit nem lát, és semmit nem hall, ami körülötte történik, mert Nemecsek kapitány látásáért és hallásáért eljöttek az angyalok, és elvitték oda, ahol csak az olyanok hallanak édes muzsikát, és látnak fényes tündöklést, mint amilyen Nemecsek kapitány volt.