Szeretek sírni; édes öröm egy érzékeny léleknek, ha könnyeket onthat.
A gyógyulás folyamata ritkán egyenes vonalú, és teljesen rendben van, ha olyasmi miatt sírsz, amiről azt hitted, hogy már túl vagy rajta.
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?
Nehéz eldönteni, kiben bízhatsz: amikor esténként egyedül sírdogálsz, nem mindig egyértelmű, kit hívhatnál fel.
Szeretek esőben sétálni, mert olyankor senki sem látja, hogy sírok.
Könnyebb nevetni, mint sírni. Ha rám tör a sírhatnék, egyedül teszem. De a nevetés összehozza az embert. Nevetni együtt is tudunk.
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Amikor kisgyerek voltam, Lisszabonban majdnem mindennap sírtam. Még mindig sokat sírok – bánatomban, örömömben. A könnyek nem hagytak el. Sírni jó dolog. A sírás az élet része.
Az emberek nem azért sírnak, mert gyengék, hanem azért, mert túl régóta erősek.
Már kicsi koromban is a legjobbak közé akartam tartozni. Ha veszítettem, sírtam. Ez elég gyakran előfordult.
Az a sírás várjon. Várnia kell.
Sokáig, akármeddig, nem tudom.
Az isten verje meg lépteid
nyomát. Lábaidra,
lábaidra vigyázzon.
Vannak pillanatok, amikor egy férfi is sírhat, anélkül, hogy szégyenkeznie kellene.
Amikor sírsz
szivárvány színűvé
lesz a szemed
és a világ összes
magánya
könnye
amely
sosem
volt a tiéd
elborít
és nem jön
ha várod
nem jön az álom
nem jön a mámor
nem jön a vég
Egy bőgőmasina voltam. Naponta vesztem össze valakivel, sértődtem meg valami miatt. Sokat sírtam. Nagyon emocionális voltam. Én nem verekedtem. Csak valakinek fel kellett emelnie a hangját velem szemben, én pedig sírtam, mint egy nagy bébi. Ez egészen a középiskola első évéig tartott. Ez teljesen normális volt számomra.
Váratlanul jön a negatív töltetű élmény, és én ezt magamba merem fogadni, átélni, akár olyan áron is, hogy széthasad a szívem. Hogy teljesen bennem legyen. Hogy átéljem, hogy mennyire fáj. És fájjon. És mindezt ne tompítsam nyugtatókkal, alkohollal, sok munkával, sírdogálással. (Mert a sírás és sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig saját magát sajnálja, hogy ő itt maradt egyedül. Hol van ebben a fájdalom? Az igazi fájdalom, hogy elveszítettem valakit, az ebben nincs. Csak egy egoista sajnálja önmagát.)
Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.
A nevetés sokkal jobban oldja a feszültséget, mint a sírás.
Hiszek a nevetés és a sírás erejében, mert mindkettő a gyűlölet és a terror ellenmérge.