Az emlékezet annyira válogatós, annyira szubjektív.
Amikor a hetvenhetedik születésnapomon nagyon egyedül éreztem magam és semmi olyan érdemesnek vagy érdekesnek mondható feladatot nem láttam, amiért érdemes lenne élni, elhatároztam, hogy az évek folyamán papírra vetett firkálásaimból megpróbálok egy „memoár”-t összeállítani. Igyekeztem őszintén írni a történésekről, bár lehet, hogy az évek múlásával az emlékek és az események megszépültek vagy eltorzultak, talán feledésbe merültek – de ami lényeges volt, az megmaradt.
Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi „énünket”. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit „tettek” az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.
A jó emlékek második esélyt adnak a boldogságra.
Senki, aki ismerte Dianát, soha nem fogja elfelejteni őt. Ugyanez igaz arra a több millió emberre is, akik bár soha nem találkoztak vele, közel érezték magukhoz.
Ha visszatekintesz az életedre, és arra, ahonnan valamikor elindultál, olyan, mintha egy hegycsúcsról tekintenél vissza a sivatagra. Szinte el sem tudod hinni, hogy képes voltál eljutni idáig.
Emlékként mégis bennem él,
színes képek s egy új remény.
Gondtalan életem véget ért
– ez valóság, nem képregény.