Több mint 84 év terhe nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengerré válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele: az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszúra nyuló haldoklás, a mi kétszeresen szomorú, mert nem öntudatlan, s az öntudat, mely mellette viraszt, folyton belesugdos gondolataiba, a karthauziak melankholikus köszöntésével; jövője más nincs, mint a sír, melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az ürben vonszolná magával az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illusztráczióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez ürnek – a tehetetlenség ürjének – komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet! mely végig álmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltanak, csakis voltanak! Az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül a végzet az aggkornak lefizet, nehogy egészen üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékű bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat; sokat nem birunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj, és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni.
