Ha sütött a nap, akkor azért morogtam, ha esett az eső, akkor meg azért. Ez megváltozott. Ma már örülök annak, ha süt a nap, és annak is, ha esik a hűsítő eső. Pontosabban fogalmazva: régebben egy ragyogóan kivilágított teremben azt kerestem, hogy hol is van egy kis sötét folt, azóta pedig annak örülök, ha a vakító sötétségben észreveszek egy kis reményt adó világosságot… Igen, valamelyest megváltoztam. Elnézőbb lettem. Megbocsátóbb. Igyekszem a lényeges dolgokra koncentrálni.

Sokáig azt gondoltam: az újság csak körítés a sportrovathoz. Első önálló estemre készülve, 1989-ben mondta a Mikroszkóp Színpad akkori rendezője, Marton Frigyes: muszáj olvasni a sajtót, figyelni a televízió, rádió hírműsorait. Mert az esti közönség nem lehet felkészültebb nálam. Rákaptam a dologra, és a közéleti információk erős reflexeket váltottak ki bennem.

Amikor először eljutottam színházba, azt éreztem, hogy nagyon jó lehet ott fönn a színpadon, ahol jókat mondanak, gyönyörű nők vannak, szól a zene, és a közönség tombol. Akkor arra vágytam, hogy egyszer én is ott lehessek a színpadon, és középen állhassak.

Gyerekkoromban még nem volt tévé, és arról fantáziáltam, hogy ha majd megyek az utcán, az emberek összesúgnak mögöttem: ott megy a Gálvölgyi!

A Heti hetes nekem amúgy leginkább arra jó, hogy szellemileg kondicionáljam magamat, bizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok még teljesen elhülyülve.

Nagyon jó egyébként, hogy bejött Magyarországra a stand-up, mert ez is a humornak egy szelete – csak azt sajnálom, hogy a többi szelet már nincs meg mellette, eltűntek a kabarétréfák.

Sokan nem is tudják, hogy játszom színházban is. A múltkor épp egy újságíró lányka kérdezte meg tőlem: “Maga olyan népszerű a televízióban, nem gondolt még rá, hogy színházban is fellépjen?”

Szoktam ámulni a tehetségkutató műsorokon, hogy bármerre kapcsolok, minden csatornán keresnek egy táncdalénekest. Csak azt nem tudom, ha egyszer végre megtalálják, minek keresik tovább őket. Mire megtanulnám az egyiknek a nevét, egy másik csatornán már győzött a következő.