A Heti hetes nekem amúgy leginkább arra jó, hogy szellemileg kondicionáljam magamat, bizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok még teljesen elhülyülve.

Nagyon jó egyébként, hogy bejött Magyarországra a stand-up, mert ez is a humornak egy szelete – csak azt sajnálom, hogy a többi szelet már nincs meg mellette, eltűntek a kabarétréfák.

Sokan nem is tudják, hogy játszom színházban is. A múltkor épp egy újságíró lányka kérdezte meg tőlem: “Maga olyan népszerű a televízióban, nem gondolt még rá, hogy színházban is fellépjen?”

Szoktam ámulni a tehetségkutató műsorokon, hogy bármerre kapcsolok, minden csatornán keresnek egy táncdalénekest. Csak azt nem tudom, ha egyszer végre megtalálják, minek keresik tovább őket. Mire megtanulnám az egyiknek a nevét, egy másik csatornán már győzött a következő.

Csak mi hisszük, hogy másoknak is létfontosságú, amit csinálunk, és emlékezetünk fennmarad az idők végezetéig. Ezek nagyon mulandó dolgok, az embereket mindig a jelen idő érdekli.

A színész mindig kiszolgáltatott. Hiába vagyok én harcra kész, ha a mindenkori igazgatóm már nem lát bennem lehetőséget, vagy a rendezők nem osztanak rám semmit.

Ahogy a vicc szól, az öregségnek három fő ismérve van. Az egyik, hogy romlik az ember memóriája, a másik kettőt meg elfelejtettem. Ez rám is igaz, csak én nem elfelejtek dolgokat, hanem magasról teszek rájuk.

Ezt az országot nem simán kettévágták, inkább kettéfűrészelték, sőt, kettétrancsírozták. Ezután nincs mit meglepődni azon, hogy az embert berakják valamelyik politikai oldalra, és aszerint könyvelik el.

Én színházban akartam komoly karriert csinálni. Hatalmas pénzeket kereshettem volna, ha a Ki mit tud? után megmaradok 5-10 évig haknizó parodistának. Viszont az is biztos, hogy ma már sehol nem lennék.