Cserhalmi György

Cserhalmi György

1948. február 17. -

magyar színész, érdemes művész

Cserhalmi György Kossuth-díjas magyar színész, a magyar színház- és filmművészet egyik meghatározó alakja. Pályafutása során klasszikus és kortárs szerepekben egyaránt emlékezetes alakításokat nyújtott, megszólalásaiban pedig gyakran szó esett a művészetről, a színházról, a pályáról és az emberi tartásról.

Ami ma nagyon negatívnak tűnik, az holnaputánra nagyon pozitív lesz. Valahogy átalakítja az élet a dolgokat, hogy mégis tudják segíteni az embert. A kudarcnak igenis van tanító ereje, ezt tudomásul kell venni, ahogy a sikernek is van buktató ereje. Ha az ember nem tud vele bánni, mint ahogy én sem tudtam, akkor óriási pofont tud adni. Minden nagyon vegyes, és úgy vagyunk összerakva, hogy minden az épülésünkre szolgáljon.

Van egy hitelességi mutató, ami alá nem szabad bemenni. Ez a fegyelemben rejlik. Én a fegyelmezetlen tehetséget nem tudom értékelni. Azokat a színészeket becsülöm, akik nem adják el a színdarabot, a szerepüket egy gatyaletolásért, egy poénért, hanem pontos metrum szerint működnek.

Szerettem volna vívóedző lenni, de nem voltak kiugró eredményeim, ezért úgy gondoltam fölösleges lenne, ha versenyzőként sem hozom a megfelelő szintet.

Amikor elkezdünk egy próbafolyamatot, elolvassuk a darabot, aztán azt szoktam mondani a színészeknek, menjenek haza, és aki nem tudja két hét múlva a szöveget, automatikusan kiiratkozik a produkcióból.

A tehetség egy rendkívül összetett dolog, nem csak egyféleképpen lehet valaki tehetséges. Szóval nem úgy működik, hogy az ember kijelentheti: ez tehetség, ez meg valami más. 

Sosem lehet előre tudni, hogy egy film jó lesz-e. Olvastam már bitang jó forgatókönyvet, amiből aztán az lett, ami; és voltam úgy anyaggal, hogy „hát-hát”, aztán meg igen jól sikerült, komoly karriert futott be.

A tanítás majdnem olyan, mint egy operáció, lefejteni róluk azokat a rétegeket, amelyekkel, nem győzöm hangsúlyozni, telepakolják őket a felnőttek a saját kényelmük kedvéért. A gyerek megtanul hazudni, megtanulja a képmutatást. Az alkalmazkodásnak azt a szintjét, ami káros. Az egész mentalitásába, az idegrendszerébe íródik be, és egyszer csak kialakul egy olyan személy, aki már nem ő. Két ember lakik benne, egy elfojtott, meg egy manipulált. Amikor lepucolod mindezt róla, rájössz, hogy hol lehet megbontani ezt a hálót, van egy döntése: az leszek, aki vagyok, vagy az, akit elvárnak. Ez ennek a társadalomnak az egyik legsúlyosabb problémája. Ebből jön a dilemma, hogy maradok, vagy elmegyek külföldre.

Tanítás közben arra jöttem rá, hogy nem tanítani kell, hanem felszabadítani. Ez mozgatta a fantáziámat és azt vettem észre, hogyha egy tehetséges ember minél több szabadságot kap, annál pontosabban látja a saját maga és a környezete helyzetét. A szabadság adakozóvá, a bezártság pedig önzővé tesz. Azt hiszem ez a nyitottság lett a diákjaim szakmai- és a magánéletének egyik alappillére.

Én magyar vagyok, de nem úgy, hogy tépem a számat, pofázok népről, nemzetről, hazáról, hanem, hogy szíven üt, ha népzenét hallok, igézve nézem, ha látok igazi magyar táncot, hogy értem József Attilát, akinek ezerféle nemzet kavargott szívében, és magaménak érzem Radnótit.

Nem készülök tudatosan a szerepeimre, inkább hagyom, hogy megfogjon egy mondat, és megpróbálom ezen keresztül magamba szippantani a karaktert. Ez egy képesség, ami sokakban megvan. Egyfajta ajándék.

Azt szoktam mondani, hogy ha az első forgatási napon nem tudok lényegesen többet a szerepemről, mint a rendező, akkor szereposztási tévedés vagyok.

A szeretet. Csak ez tudja működtetni a dolgokat a mai világban. Olyan helyről jön, ami originális, nem kerül pénzbe, és az embernek nem megerőltető feladat szeretnie a másikat.

Mások ezeket keresték még