Könnyű úgy reménykedni, hogy meg sem fordul a fejedben a reménytelenség érzése. A remény azt jelenti, akkor bízunk akár a lehetetlenben, akár a csodában, amikor bizonytalan a holnapunk.
Van egy alapigazság: ha visszafelé nézünk, megérthetjük az életünket, de még haldokolva is előre kell néznünk ahhoz, hogy leéljük.
Nem fogunk olyan túlvilágot kapni, amilyet megérdemeltünk, csak olyat, amilyet elképzeltünk magunknak.
Haldokolni olyan, mint félhomályban, szürke csöndben, ágyban fekve végignézni, hogy egy betörő módszeresen kirabol. Az ágyat is kilopja alólam. Mit tehetnék mást, követem a rablót, abban bízva, hogy ő is tart valahova. Talán összeköltözhetünk.
Föl-fölvillan előttem egy hajdani, végül megíratlan kisregény ötletem. A címe is ez lett volna: A boríték. A lezárt boríték, amelyet mindenki megkap születése percében. A borítékba csupán egy dátum, a címzett halálának az időpontja. Bárki dönthet úgy, hogy fölbontja, de akár úgy is, hogy lezárva hagyja. A halál dátuma ott van, adott, ha kibontja, ha nem. Persze, foglalkoztathatja, izgathatja, ám ahhoz, hogy fölbontsa, vagy van bátorsága, vagy nincs. Ez csupán a történet egyik oldala. A másik, és valójában ez még inkább foglalkoztatott, hogyan viselkednénk, hogy osztanánk be kapott időnket, ha megtudnánk, hogy egy bizonyos napon, egy nem is túl távoli időpontban véget ér az életünk. Vajon többet préselnénk-e ki magunkból, aktívabbakká válnánk-e? Jobban megbecsülnénk-e a nekünk maradt órákat, napokat, éveket?
Amikor az ember álmodik, akkor nem azt méricskéli, hogy megvalósítható-e az álom, hanem azt, hogy milyen szép.
Ne emlékezz rám
holnap, gondolj rám kicsit
ma, ha kérhetem.
Az ember nem gondolja végig, hogy ő milyen ember, ám amikor valamihez viszonyítják, hasonlatosnak mondják, mustrálgatni kezdi önmagát. Valóban? Tényleg? De hiszen én csak élek. Úgy élek, ahogy (hitem szerint) kell élnie egy embernek.
Háborúzás közben nem lehet Istent dicsőíteni, és nem lehet bűntudat nélkül ölni!