Az autizmussal élők gyermekei az átlagnál sokkal nagyobb valószínűséggel lesznek maguk is érintettek.
Temple Grandin
1947. augusztus 29. -
amerikai pszichológus, zoológus, az állati viselkedés szakértője
Amióta az eszemet tudom, mindig utáltam, ha megölelnek. Szerettem volna átélni az öleléssel járó kellemes érzést, de egyszerűen túl sok volt az inger. A mindent elborító ingeráradatra úgy reagáltam, mint egy megvadult állat. Az érintés kivágta nálam a biztosítékot, menekülésre késztetett.
A kerítés mint olyan csak azért működőképes, mert a tehenek nem tudják, hogy akár szét is rombolhatnák.
Amikor egyedül hagytak, gyakran álmodoztam, szinte hipnotikus állapotba kerültem. Órákig ültem a tengerparton, és néztem, ahogy a homok az ujjaim között pereg. Minden egyes homokszemet külön szemügyre vettem. Mindegyik más volt, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kis tudós, aki a homokot mikroszkóp alatt tanulmányozza. Miután tüzetesen megvizsgáltam a formákat, transzba estem, megszűnt körülöttem a világ.
Képekben gondolkodom. A szavak olyanok számomra, mintha idegen nyelvként tanultam volna őket.
Elégedettséggel tölt el, hogy képes vagyok okos dolgokra, de nem ismerem a túlcsorduló boldogság érzését. Tudom, hogy valami hiányzik belőlem, mert látom, hogy mások milyen érzésekről számolnak be egy-egy gyönyörű naplemente láttán. Én intellektuálisan tudom, hogy ez valóban gyönyörű, érezni azonban nem érzem. A boldogsághoz leginkább hasonlító érzés, ha megoldok egy tervezési problémát. Ilyenkor szinte kiugrom a bőrömből. Úgy érzem magam, mint egy tavaszi napon vidáman szökdécselő borjú.
Állandóan figyeltem másokat, és igyekeztem rájönni, hogyan viselkednek, de soha nem tudtam beilleszkedni. Minden társas interakción gondolkodnom kellett. Amikor más diákok bele voltak zúgva a Beatlesbe, én a viselkedésüket magamban ÉSZJ-nek, Érdekes Szociológiai Jelenségnek neveztem. Olyan voltam, mint egy tudós, aki igyekszik rájönni a bennszülöttek viselkedésének nyitjára.