1948. október 11. -
magyar író, újságíró, televíziós műsorkészítő, egyetemi tanár
Három velünk született pszichológiai szükségletünk van, ami nélkül nem lehetünk boldogok: autonómia, kötődés, kompetencia. Vagyis önállóan kívánunk dönteni a saját sorsunkról, szükségünk van az érzelmi kapcsolatra társhoz, családhoz, közösséghez, és hasznosnak, értékesnek akarjuk érezni magunkat, egyben szeretnénk, ha ezt mások is elismernék.
A racionalitás és az érzékenység kombinációja a művészi alkotás során elengedhetetlen, de valamennyi kreatív tevékenységben fontos szerepet játszik.
A kutatások azt bizonyítják, nem a sikertől leszünk boldogabbak, hanem épp fordítva, a boldog, életvidám emberek a családi életben, társas kapcsolataikban és a munkájukban is sikeresebbek, mint rosszkedvű, frusztrált embertársaik, és amikor valaki a lelki terhek hatására boldogtalanná válik, szertefoszlik a sikere is.
A múltat olyan sokszor szűrjük át az emlékeinken, hogy nem biztos, hogy csak a valóság marad fenn a szitán, valószínűleg inkább az, ahogy látni szerettük volna, illetve ami számunkra fontos volt.
Az emberek tapasztalatból tudják, hogy a boldogtalan ember társaságát kevésbé keresik, a pszichológia is foglalkozik ezzel, a hálózatelmélet pedig tudományosan is bizonyítja, hogy a sikeresek, a pozitív életszemléletűek a legsűrűbb csomópontok az emberi hálózatokban.
A sorsunkat és a boldogság lehetőségét magunkban hordozzuk, magunkat cipeljük a saját hátunkon egy életen át.
A meghatározó események mögött mindig mélyen átélt pozitív vagy negatív érzelmek vannak.
Gyakori vélekedés, hogy az ostobáknak könnyebb dolguk van az életben, hogy aki hülye, az boldog. Csakhogy ennek a nézetnek ellentmond a tapasztalat. Az állítás ugyanis azt feltételezné, hogy nem léteznek boldogtalan hülyék, holott naponta találkozunk zsörtölődő, gyűlölködő, ostoba emberekkel az életben és a neten.
A gúny, a megszégyenítés ugyanúgy életre szóló sebet ejthet, mint a tettlegesség.
Komoly munka megérteni és felnevelni a bennünk lakozó, sérülékeny gyereket, de sosem késő boldog gyerekkort teremteni magunknak. Legalább utólag.
Nagyon könnyen belecsúszunk abba a hibába, hogy megpróbáljuk a saját sztereotípiáink szerint megítélni és rendszerezni az embereket, de a valóságban mindenki sokkal összetettebb és komplikáltabb, mint első látásra hinnénk. Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: modelleket építünk a tapasztalatainkból és skrupulusainkból, mert azt hisszük, így könnyebben eligazodunk majd a világban. Szerencsés esetben idővel aztán rájövünk, hogy nem a világot kell a saját modelljeinkhez igazítani, hanem fordítva, a modelljeinket kell a valóságnak és a világ változásainak megfelelően folyamatosan szélesíteni, tágítani.
Jó, ha valaki ismeri a technikákat, a fogásokat, a trükköket, de ahhoz, hogy igazán maradandó írások szülessenek, valami olyasmi is kell, amit csak egy ember tud belerakni az írásba – az emberség.
A világ egy nagy, összefüggő, együttműködő hálózat. Ha nem értjük meg, hogyan működtethető ez a hálózat, akkor menthetetlenül el fogunk tűnni a történelem süllyesztőjében. Ha viszont megértjük, és meg tudjuk erősíteni magunkban humanizmust és az együttműködési készséget, akkor fennmaradhat a kultúránk.
Minél nagyobb ereje van egy civilizációnak, annál nagyobb az esély arra, hogy ha nem gondolkodik globálisan, előrelátóan és pozitív módon, akkor idővel elpusztítja saját magát. Márpedig ennek a mai, modern társadalomnak roppant ereje van.
Csak akkor érdemes beszélni valamiről, ha az ember elég árnyaltan tudja megközelíteni a témát.
Úgy tartják, öregek nélkül nincs múlt, gyerekek nélkül nincs jövő. Múlt és jövő nélkül pedig nincs jelen.
Szeretjük a világot igazságosnak látni, erre tanítanak bennünket gyerekkorunktól a mesék, ezért lélegzünk fel a happy endnél. „Ki mint vet, úgy arat!”, „Mindenki saját szerencséjének kovácsa!” – tanítják a közmondások, tehát, ha valaki pórul jár, nyilván maga tehet róla, menti fel magát a többség. Az emberek nem gonoszak; nem szívesen nézik mások szenvedéseit. Csak különbözőképpen próbálnak könnyíteni lelkiismeretükön: van, aki segítséggel, és van, aki gyűlölködéssel.
Ha már meghaltam, aligha fog érdekelni, mit beszélnek rólam, legfeljebb az utódaimat, de ha én választhatnék, akkor nem szeretném, hogy őszintén beszéljenek rólam.
Ha halálom után kritizálnak, annak mi értelme van? Úgyse fogok megváltozni.
Ha az ember elég felnőtt, akkor elég erős ahhoz, hogy szembenézzen a kudarcaival, és okuljon belőlük. Hihetetlenül sokat segít a fejlődésben. (…) Az ember nem sebezhetetlen, és nem tökéletes – jó, ha ezzel tisztában vagyunk. És ha ezt elfogadjuk, akkor a körülöttünk élőkkel is sokkal megértőbb és meghittebb lesz a viszonyunk.
