A sors felemeli az embert, amikor szétmorzsolja.
Sohasem tudhatjuk, hogy a kedély nyugalma morális erejéből fakadt-e, ha nem győződtünk meg róla, hogy nem érzéktelenségből fakadt. Nem nagy mesterség olyan érzéseken úrrá lenni, melyek csak a lélek felszínét súrolják könnyedén és futólagosan; de az egész érzéki természetet felkorbácsoló viharban megtartani kedélyünk szabadságát, ehhez olyan ellenálló képesség kell, mely minden természeti hatalomnak végtelenül fölötte áll.
Összefüggéstelen szavak, véletlen találkozások döntő bizonyítékká formálódnak a képzelődő emberben, ha elég érzékeny.
Egy művésznek is az a legnagyobb dicsérete, ha elmerülünk az alkotásában, és megfeledkezünk az alkotóról.
Irigység, átok és félelem szomorú tükréből mosolyog az uralkodó fensége – könnyek, szitkok és kétségbeesett jajok szörnyű lakomáin dőzsölnek a dicsőített boldogok, ezektől megrészegednek és úgy támolyognak át az örökkévalóságba, Isten trónja elé.
Nem öröm a lovaglás, ha a ló még a zabláját sem rántja meg soha.
Testvérek népe, egy nemzet leszünk,
baj és veszély nem választ el soha.
Szabadok leszünk mindig, mint apáink,
Inkább halált, mint szolgaságban élni!
Mennél több feszültséget, megkötöttséget és leigázottságot teremt a lelkekben korunk pillanatnyi érdeke, annál sürgetőbbé válik az igény, hogy a megkötött lelket fölszabadítsa, és a politikailag megosztott világot az igazság és szépség zászlaja alatt újraegyesítse egy általános érdek, amely a tisztán emberi, a kor minden befolyásától mentes valósághoz fűződik.
Csak tüzes és bátor paripát látsz a pályán elbukni,
Fontolgatva kocog célja felé a szamár.
Ki saját koráért megtette, mi tőle telt, mindenkor üdvös lesz annak élete.
Gyakran megtörténik, hogy az erény tovább él, mint a becsület!
Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik –
Az ember remél mindhalálig.
Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.
Rejtekéből minden vágy kizúdul,
forr a vér és partjain kitör,
test a testbe átzuhanni vágyik,
s szív a szívvel égve egybedől.
Az embernek, mert célja nagy,
Hát kell a másik ember,
Csak szépen összefogva hat;
Sok víz hajtja a malmokat,
Sok cseppből áll a tenger.