Az emberi társadalomban apró érdekekért vajmi gyakran föláldozzák jótevőiket azok, akik a cserbenhagyott jóságából éltek.
Fekete István
155 idézet
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Mindenki csak saját magát üti meg, ha elesik, és az elesés és a felkelés is senki másra nem tartozik ezen a világon.
Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha.
A sors hajszolja embereit látszólag vakon, mégis kegyetlen törvényszerűséggel.
Örökké! – (…) ezt a szót milliárd ember mondta ki előttük hittel és hazudva, imádva és bemocskolva, és ennek a szónak nem ártott semmi, mert mindig újraszületik, mert az emberré lett embernek ez volt az első értelmes szava.
A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat.
Az ember élete olyan, mint a patak. Néha megzavarodik, és törve-zúzva kiárad, de mindig visszatér a mederbe.
Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, melyet nem kiált el senki.
Vannak dolgok, amelyeket megállítani, és vannak dolgok, melyeket siettetni nem lehet.
Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján.
Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk…, hogy mit csináltunk velük.
A végtelenség rendje nem ismer megalkuvást. A csillagok és az emberek útja meg van írva, és aki ez ellen vét, az elpusztul.
A boldogságot nem lehet megbeszélni, nem lehet megosztani, és nem lehet megtartani.
Néztem az embereket, akik vagy nagyon hangosak voltak, vagy nagyon csendesek. A nagyon hangosak minden szavában az volt, hogy itt minden az övék, s a nagyon csendesek emésztő némaságában is az volt, hogy itt minden az övék, mert a hallgatásuk nagyobb volt, mint minden kiáltás.
Minden volt és minden lesz, és sem sírni, sem nevetni nem lehet jobban, ahogy már ma sírtak és ma nevettek volna. Nem a sírás és a nevetés a lényeg, hanem az ember, aki sírt és nevetett, és annak a valaminek a nagysága a fontos, ami ezen érzések mögött van.
Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az Idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát.
A Jó és Rossz ember feletti játékában nyitott tétel, kifizetetlen számla, behajthatatlan követelés nem marad soha. És ez a nagy játék maga az élet.
A kiáltások elmúlnak, és elcsattan a káromkodó üvöltés is, de a szeretet simogató lágy szava mindig kísért, mindig susog, mindig igaz és múlhatatlan, mint a nyírfák suttogása, ha nincs is szél, és a nádas titokzatos sóhajtása, ha szellő se mozdul az álmodozó víz felett.
