Az ebéd utáni irodalomnak – legyen az bármiféle irodalom – rendkívül dajkáló hatása van.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.
Valami szelíd csillogás hömpölygött a gabonatáblák fölött, s úgy éreztem , lélegzetemben benne van az egész táj, mámoros virág ,mező, nyárfa illata.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.
Aztán lassulni kezdett a szél, s a hódara után nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Aztán reggel lett. A szél elállt, a hó már csak szállingózott, hamvas felhők mögött volt a nap, de a táj fehér volt, világos és tiszta, és most már mindenki tudta, hogy a világot birtokába vette az Idő negyedes fejedelme, a Tél.
A szél mintha csak azért jött volna, hogy a ködöt elseperje. Amint végzett vele, lustán ledőlt a napsütésben, s még egy nádbugát sem mozdított meg.
A fiatalember vérében születő idők nyara lobogott, az öreg a tavasznak csak bársonyos melegét érezte.
Később, nagyon halkan, megzendül az erdő. A mezőről beszalad a búzamezők, alélt szénarendek, suttogó kukoricák, út menti virágok kavargó illata. Lassú szélben suttognak a fák, valahol hazafelé dohog egy gép, utána öregesen kattog egy szekér, és amikor a feketerigó is befejezte álmos furulyázását, a völgyekből elindul az Éjszaka jámbor szállásmestere, az álom ágyazója, a csillagszemű Est.
A lovak halk őrléssel rágták a zabot, a tehenek gondosan kérődztek, és a pipafüst úgy szállt a szénaillat felett, mint a vágy és a fantázia megfoghatatlan madara.
A betűk táncoltak előttem, és én sírva, nevetve repültem a könyvvel boldog magasságokban.
Ősz volt egyszóval, amikor a köd és a füst megül már a kertek alatt, varjú károg a jegenyén, de a nap melegen ácsorog még déltájban a korhely darazsak örömére és az elgémberedett legyek vigasztalására.
Sietett a tavasz, sok dolga volt, és minden reggel új milliárd csíra és rügyező élet kért még fényt, párát és meleget.
A zsendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva keresgél a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikor a mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.
Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen során s az idő ködös messzeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a karácsonyfát. Aztán mintha felemelne valaki emlékeim legtávolabbi ablakában, és átölve a karjában tartana. Az anyám…
A túlzott büszkeség éppen akkora ostobaság, mint a felesleges alázatosság.
– Olyan gyöngeforma vagyok – mondta, s anyja tehetetlenül ült ágya mellett, mert nem segített sem a tyúkleves, sem a hársfatea.
Ablakomban madáretető van. Idejárnak tollas kis barátaim – éhező zsellérei a télnek –, hogy a faggyúmaradékokon tornászva eltengessék parányi életüket holnapig.
De ekkor már hideg őszi napok jártak. A harmatból borostás dér lett, s az erdő kivilágosodott, mert lehullt a lomb puha sátra, és zörgő avar lett belőle. Azóta más hangja van a szélnek. Eddig sóhajtott, suhogott, zúgott a zöld lombok lágy erdejében, de most sziszeg, mint a kígyó, és füttyöget, mint éjjel a tolvaj, mintha a Telet hívná, mely ekkor már a hamvas hófelhőkön utazott, és csak a szél tudta, hogy már elindult.
A fiatal tél szemében a jéghegyek érzéketlensége s a hideg kegyetlensége villogott. Tündöklő ruhája gyapját a világúr szőtte, és a sarkcsillag rajzolt rá finom jégvirágokat. Csizmája: mint az üveg, mentéje hó, piros áfonyagombokkal, a felhőkucsmáján egyetlen jégbriliáns, olvadhatatlan jégből, a sarki tenger legmélyebb jégbányájából.
Az emberből rossz kutya lenne (már csak a hűséget illetően is…).
Mások ezeket keresték még



