Valójában szomorú tény, hogy világunk és az élet kérlelhetetlen ellentétekből áll: nappal és éjszaka, boldogulás és szenvedés, születés és halál, jó és rossz. Még csak biztosak sem vagyunk, hogy az egyik felér a másikkal, a jó a rosszal vagy az öröm a fájdalommal. Élet és világ: csatatér, mindig is így volt, nem is lesz másképp, ha pedig volna, hamarosan vége lenne a létnek. Kiegyenlített állapot sehol sem létezik.
Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.
A világ, amelybe beleszületünk, durva és borzalmas, de egyúttal istenien szép is. Vérmérséklet dolga, ki mit hisz túlsúlyban levőnek: az értelmetlenséget vagy az értelmet. Ha az értelmetlenség abszolút mértékben túlsúlyba kerülne, akkor magasabb fejlődési fokon egyre nagyobb mértékben szűnne meg az élet értelme. De nem így van – legalábbis szerintem. Mint minden metafizikus kérdésnél, itt is valószínűleg mindkettő igaz: az élet értelem és esztelenség, vagy tele van értelemmel és esztelenséggel. Én pedig aggódva remélem: az értelem kerül túlsúlyba és nyeri meg a csatá
Létezésem értelme az, hogy az élet kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva: én magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intéztek, és föl kell mutatnom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a személy fölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg.
Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem? Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklődésemet semmiségekre és csekély jelentőségű dolgokra, hogyha tudom, hogy a határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tulajdonság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek. Tehát, mondjuk, a tehetségem vagy a szépségem miatt. Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonához az ember, és minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak a szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a lényeg révén számít valaminek az ember, és ha az nincs a birtokában, akkor elrontotta az életét. A másik emberrel való kapcsolatban is az a döntő, vajon kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem.
A vizek aggasztó szennyeződése, a lassanként növekvő radioaktivitás és a genocid tendenciákat életre hívó túlnépesedés homályos veszélye már széltében elterjedt – habár nem mindenütt tudatossá vált – félelemhez vezetett; az emberek azért szeretik a lármát, mert ezeket a jelenségeket nem engedi szóhoz jutni.
A világhelyzet odáig jutott, hogy a legmegindítóbb szavak sem jelentenek már semmit. Úgy tűnik, most sokkal inkább az a fontos, hogy mindegyikünk biztos legyen a maga beállítottságában. Az egyes ember azonban, aki úgy véli, messzire hallik a hangja, csak azt teszi valószínűvé, hogy azok közé tartozik, akik szintén mondtak valamit, hogy bebizonyítsák maguknak, tettek valamit, miközben valójában semmit sem tettek. Túlságosan olcsók lettek a szavak. A létezés nehezebb, s ezért szívesen helyettesítik szavakkal.
Aki nem érti meg az élet célzásait, azt az élet előbb-utóbb telibe találja.
Az értelem hiánya akadályozza az élet kiteljesedését. Sok minden, talán minden elviselhető, ha értelme van.
Az az ember, akinek a szíve nem változott, senki másnak a szívét nem fogja megváltoztatni.
Önmagunk megismerése kaland, amely váratlan messzeségekbe és mélységekbe vezet.
Azt hiszem, a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül teljesen cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés elől. Ezer meg ezer módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy mindenképpen keresnünk kellene legalább egy olyan utat, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy elviseljék az elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény osztályrészét. Aki legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem emberfeletti feladatot teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy elégedettséggel töltheti el. Ha ezt ön boldogságnak nevezné, nem sok kifogásom lenne ellene.
Arra a megfigyelésre tettem szert, hogy egy célirányos élet általában jobb, gazdagabb, egészségesebb, mint egy céltalan, és jobb az idővel előre tartani, mint az idő ellen visszafelé lépkedni.
Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.
Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet.
Az élet felszálló ágának célt és értelmet tulajdonítunk, de vajon a leszálló ágának miért nem? Az ember születése jelentőséggel terhes, de vajon a halála miért nem?
A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, s ugyanúgy, mint a születés, integráns része az életnek.
Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.
Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad – efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.