Nincs olyan boldog élet, amelyben ne lenne egy kevés sötétség is. A boldogság nem jelent semmit, ha nem ellensúlyozza bánat. Nincs jang jin nélkül.
Carl Gustav Jung
1875. július 26. - 1961. június 6.
svájci pszichiáter, pszichológus
Az a cipő, amelyik az egyik embernek jó, a másikat nyomja, vagyis nincs általánosan érvényes életrecept.
Szükségünk van a bűneinkre, tévedéseinkre, hibáinkra, különben fejlődésünk legértékesebb ösztönzőitől esnénk el.
Néha valójában az a kérdés, vajon szabad-e megmentenünk egy embert a sorstól, amin keresztül kell mennie a fejlődése érdekében. Egyes embereket nem menthetnek meg attól, hogy szörnyű képtelenségeket kövessenek el, mert ezek a lényükben vannak. Ha elveszem tőlük ezeket, az értékeiket vesztik el.
A tudat szűk keretek között mozog, beszorítva a kezdet és a vég közti rövid időtartamba, amelyet ráadásul még körülbelül egyharmaddal megrövidít a periodikus alvás. A test élete valamivel tovább tart, mindig korábban kezdődik, és igen gyakran később szűnik meg, mint a tudat.
A kezdet és vég minden folyamat elkerülhetetlen aspektusa. De rendkívül nehéz meghatározni, hol kezdődik és hol szűnik meg valami, mivel az események és a folyamatok, a kezdetek és a végződések a szó pontos értelmében sehol sem osztható kontinuumot alkotnak.
Keletkezés és elmúlás ugyanazt a görbét alkotja.
Tapasztalatom szerint épp azok a fiatalok, akik félnek az élettől, szenvednek később éppúgy a halálfélelemtől.
Nem tudjuk kirántani az embereket a sorsuk kezéből, ahogy a medicinában sem tudjuk meggyógyítani azt a pácienst, akit a természet halálra szánt.
A pszichológiában nagyon fontos, hogy az orvos ne törekedjen mindenáron a gyógyításra. Végtelenül óvatosnak kell lennie, hogy ne erőltesse rá saját akaratát és meggyőződését a páciensre. Adnia kell neki bizonyos mértékű szabadságot.
Olyanokat, akiknek hosszú életet kívántunk volna, életük virágjában ragad magával a halál, semmirekellők pedig magas kort érnek meg. Kegyetlen valóság ez, nem jó, ha áltatjuk magunkat.
Az emberi élet nagy döntései többnyire sokkal inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek vannak alávetve, mint a tudatos önkénynek vagy a jó szándékú bölcsességnek.
Habár a természet maga lerontja azt, amit épített, de azután újra felépíti.
Képesnek kell lennünk rá, hogy bizonyos dolgokról azt mondjuk: „Meg fogom próbálni, még ha meg vagyok győződve is róla, hogy tévedés lehet.” Csak ha így élünk, tudunk valamit kezdeni az élettel.
Csak az tud fölébe emelkedni a természetnek, aki helyett más viseli a földi terhet. Ugyan hogy filozofált volna Platón, ha a saját házirabszolgája lett volna? Hogy tanított volna Jézus, a rabbi, ha el kellett volna tartania a feleségét, a gyerekeit? Ha neki kellett volna megművelnie a földet, amin a kenyér termett, amit megtört azután; ha neki kellett volna kapálnia a szőlőt, amiben a bor érlelődött, amit szétosztott?
Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk. A vadak nem piszkosak – csak mi vagyunk azok. A domesztikált állatok piszkosak, de a vadon élő állatok sohasem azok.
A kultúra folyamata nem más, mint az emberben lakozó állati egyre növekvő mértékű megfékezése; domesztikációs folyamat ez, amely nem valósítható meg a szabadságra vágyó állati természet lázadásai nélkül.
Mi haszna az olyan erkölcsösségnek, amely tönkreteszi, összetöri az embert?
Minél inkább vak a szeretet, annál inkább alá van rendelve az ösztönöknek, és annál inkább fenyeget romboló következményekkel, mivel a szeretet hajtóerő, amelynek alakra és irányra van szüksége.
A bűn egész értelme az, hogy viseljük. Mit használ egy bűn, ha egyszerűen lerázhatjuk? Ha alaposan tudatában vagyunk bűnünknek, viselnünk, cipelnünk kell, vele kell élnünk, egyek vagyunk vele.
