Az élet perc, mely folyton lebben.
Minden perced bocsásd el csókkal,
Kinlódni is kéj a jelenben
Így volt ez itt századok óta:
Ezt a zúzott, vert fejű magyart
Mindig ütés tartotta, óvta,
Vert hencegések, törött álmok
Után: még konokabban állott.
Minden, mi van, szép, friss hajadon,
Az emlékek agg-szüzét dobd el
S fogd a jelent vígan, szabadon.
Halál-Úr templomában,
Hol tolongva hal föl az Élet,
Rettegve, félve hódolok
S félek, hogy már tán nem is félek
Aki úgy látja a világot,
Mint én – s óh, jaj, magát is benne,
Nincs elmúlás, halál, enyészet,
Amely annak fájdalmas lenne…
Mintha más törvénye
Volna a világnak,
Nem olyan, mint régen.
Nehezebb a bánat…
Mint egy titkos erő
Uralkodik rajtam,
Elnémítja, mikor
Panaszra nyíl ajkam.
Az egek ostromlásán kezdjük,
Óh, mint tudunk égni, szeretni!
És elkopunk, mint a fatengely,
A szívünk egy kiégett katlan,
Nincs benne láng: csak pernye, semmi.
Nincs már nékem semmi lángom,
Egy erős érzés megvisel már,
Én már csak a nyugvásra vágyom…
S hogy el tudnék akkor pihenni,
Ha mindenki rugna, utálna!…
Rövid a szívnek ifjusága…
Ha a mi lelkünk egymást keresni és feltalálni rendeltetett, ha a mi életünk célja együtt feledni az egész Élet-komédiát, – leljük fel egymást mielőbb! …addig, míg nem késő. Míg tudunk szeretni és boldogítani.
Tragédia ez a mi életünk. Megcsaljuk a környezetünket, megcsaljuk magunkat – s azután még boldogtalanabbak vagyunk.
A mit maga iránt érzek, közönséges szerelemnek nevetséges volna nevezni. Több az egyszerű érdeklődésnél, nemesebb a közönséges turbékolásnál, én azt hiszem, hogy az én szerencsétlen élettragédiám utolsó derűje, egy végső lobbanása az életkedvnek, hogy aztán rohamosan jöjjön a vég: a katasztrófa.
Én nem vagyok fellegek közt kódorgó lélek. A romantikát se szeretem. De a mi ismeretségünk az én életem egyetlen s örökké tartó romantikája. Minden szívnek van egyetlen ilyen, de az enyém, a mienk a legszebb.
Az élet minden hullámverése elborít, és újabban egy kínos furdalás okoz pokoli fájdalmat: hátha megérdemlem, hátha a világ jó, s a rossz én vagyok!
A világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam, s talán egyedüli szerencsém, hogy valakinek ezt bevallhatom.
A szenvedés is sokat ér, mert én szenvedek, és az én szenvedésemben mellettem őrködik a világot semmibe sem vevő, keserű, büszke öntudat.
A siker, a hír jéghideg, ha a szívünkben senki képe nincs.
Születésnapjára (…) sok mindent kívánhatnék. Pompás hangulaton kezdve, jeles mulatságokat, fényes, új ruhákat, ékszereket le, le az utolsó, rongyos férjig. De jobb, ha mindezt magára bízom: maga óhajtson akármit, ezennel beleegyezem.
