Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem…
Ady Endre
1877. nov. 22. - 1919. január 27.
magyar költő
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
Voltak bűneim, zaklatott életem (…). Egy dolog azonban mindig, máig mindent lenyom a laton: az én szakadatlan, nagy bolondos ragaszkodásom Magához. De Maga ezt sohse látta, hitte, értékelte eléggé. Hát most már mind a ketten belehalhatunk abba, hogy egymást egymásért, magunknak meg nem becsültük.
Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
A szívet legyőzni nem lehet. Nem talál annyi boldogságot egy végigjátszott életben, mint egy átérzett percben.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál –
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!…
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.
Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs nyugalmam, hitem, nem érez a szívem. Hazug a mosoly az ajkamon, nem őszinte egy kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok… beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem fáj, talán a szívem halt meg.
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.
Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.
Elpusztulok, de nem tudok élni nélküled. Akard, hogy élhessek melletted. Minden gyötrelmedet érzem. Kalauzod nem merek lenni, de esküszöm: mindent teérted. Hiszen csak te vagy nekem valaki.
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
Nem áhított így soha senki,
Nem tud téged más így szeretni
Óh, jaj,
Hiába, hiába, hiába.