Urak! Kik ültök a bölcs asztaloknál
És szabjátok a teret és időt,
És untat a sok bagatell dolog,
Mert ott a Bois s a szép kicsi nők:
Urak! Egy székely lélek ott dörömböl
Szikla-szívetek jajtörő falán!
Hát nem ráz föl az átkozott közönyből
A nagy sikoltás: Hol az én hazám?
A vakondok a sötét földbe mászik,
A vad hazája sűrű rengeteg,
A sas hegyormok magányán tanyázik,
Vízben villognak a halpikkelyek,
A bogarat is hívja a hazája:
A rögön, füvön, levelen s a fán,
Csak egy hazátlan, síró szív kiáltja:
Ti hazátosztók! Hol az én hazám?
Onnan kiűztek,… itt jöttment vagyok!
Hideg közönynek hava mindenütt!
Mi minden férget életre melenget,
Reám itt még az áldott nap se süt!
Az én napom a Hargita felett jár,
Az Olt s Küküllő csillog sugarán,
Vacogva, fázva reszket a jajom:
Igazságosztók! Hol az én hazám?
Urak! A „gloire” büszke ősi fényén
Egy virág se nő? Mérges gomba csak?
Hát lelketekben egy galamb se fészkel,
Csak vércsekarmú, vérszomjas harag?
Hát arrafelé embert nem nevel
A cifra templom, a múlt szenvedés?
A lélek ottan szobrokban hever?
S egy az igazság: a szurony, a kés?
Urak! Ti ifjak sohsem voltatok?
Hát nincs egy drága, szép emléketek?
Apátok keze nem simogatott?
Anyátok csókja nem melengetett?
Szülőházatok öreg, meghitt kertje
Nem állt virágban a múlt tavaszán?
Múltatok ősze sem hervadt egy sírra?
Urak, urak, jaj, hol az én hazám?
Urak! Ti bölcsek! Gyerekasztaloknál
Ti Istent játszó balga gyermekek!
Nem érzitek még riadt félelemmel:
Mi szörnyű csíny, mit elkövettetek?
Millió szívre rátapostatok,
S most szíveteknek rozsdás ajtaján
Millió szív ráfreccsent vére jajgat:
Hol az életem? Hol van a hazám?
Urak! Gyilkosok! Reszkessen a láb,
Mely szíveken járt s most szívért szalad!
Urak! Gyilkosok! Reszkessen a kéz,
Ha ölelni kész, míg rá vér tapad!
Megdermedhet a kacaj és a szív…
– Ki a végén sír, az sír igazán! –
Páris lelke is sírhat még a szélben
És jajgathatja: Hol van a hazám?































