Ami pedig a katolikus vallást illeti itt és most, csak annyit jegyzek meg, hogy a legcélravezetőbb eljárás az igazság kimondása, ha kérdést intéznek hozzánk; hogy a legbölcsebb elhallgatás a csűrés-csavarás elkerülése; hogy az okosság ma egyenlő a bátorsággal; hogy a legártalmasabb dőreség a hímezés-hámozás; s hogy az erények legelseje: „mondd az igazat, s szégyenítsd meg az ördögöt”.
Abban, mit emlékül hagyok,
Ne is keress vigaszt,
Hisz por csupán, vágy őrzi majd
Az Élet Könyve azt.
Gyászkönny ne mossa testemet,
Ha egyszer rám talál,
És árnyékával elborít
A keserű halál.
A vallás igazi lényegének abban kell állnia, hogy az ember megismerje imádásának tárgyát. Nem lehet vallás remény nélkül. Olyan lény imádása, aki nem szól hozzánk, nem ismer, nem szeret bennünket, nem lehet vallás.
Az ő mindenhatósága átalakít téged, ha magad is kész vagy az átalakulásra.
A fiataloknak több okuk van a félelemre, mint az öregeknek a panaszra. A jövő nyomasztóbb, mint a múlt.
Ahogyan kötelességünk adott esetben valamilyen erősségű hitet megformálni magunkban, ugyanúgy más esetben éppen hogy az a kötelességünk, hogy ne higgyük el, tételezzünk föl valamit, ne vélekedjünk elsietetten; sőt, hogy még csak ne is toleráljuk, hogy az adott tényt igaznak tüntetik föl, amennyiben ez hiszékenység, babonaság vagy valami más erkölcsi hiba elkövetését jelentené.
Az egyház misztériumai olyan igazságok, amelyeket emberi nyelven fogalmazunk meg, de amelyeket az emberi elme nem ér föl.
Az ősi katolikus tanítás szerint a csodák adománya a transzcendens szentség kísérője és árnyéka; s mivel az effajta szentség nem mindennapos tapasztalat, további mivel az egyháztörténelem egyik szakasza nagyon is eltérhet egy másiktól, ezért nem sok meggyőző ereje volt annak az elterjedt nézetnek, hogy mivel saját szemünkkel nem látunk csodákat, azok nem történhettek régebben sem, s nem történhetnek most sem, messzi távolban tőlünk.
A mindennapi élettapasztalatból tudjuk, hogy a féligazság a legnagyobb és legártalmasabb hazugság.
