Szerintem az emberek nem birkák, akiket ugató kutyákkal kell a jászolba terelni. Az embereket elsősorban az különbözteti meg az állatoktól, hogy képesek gondolkodni. Akik nem akarják, hogy az emberek a saját fejükkel gondolkodjanak, állatokká akarják őket lealacsonyítani.
A tudomány haladását nem lehet feltartóztatni, bár azt hiszem, a haladás útja sohasem lesz egyenes vonalú és akadálytalan, inkább úgy fog haladni felfelé, ahogy a szőlőinda kúszik. Mivel a tudományt emberek csinálják, az új gondolatnak a jövőben is meg kell majd küzdenie a régivel. Az igazszág azonban előbb-utóbb utat fog törni magának, mint a sziklák közül kibújó új zöld hajtás, és fény fog derülni sok olyan dologra, ami ma még rejtély előttünk. De néha aggódom azért, hogy mit fog kezdeni az emberiség ezzl a tudással?
Vannak, akik úgy próbálják a matematikát tanítani, hogy a szabályok memorizálására és begyakorlására, gépies rutin kialakítására helyezik a hangsúlyt. Szerintem ezek kontárok, az ilyen tanítás nem sokat ér. Az igazi tanár elsősorban „miért”-re, a megértésre helyezi a hangsúlyt, az önálló gondolkozásra való nevelésre törekszik. Aki a matematika igazi megértése helyett csupán recepteket tanul, az legtöbbször még ezeket a recepteket sem lesz képes helyesen alkalmazni, mert jól számolni is csak gondolkodva lehet. Aki gondolkodás helyett számol, az legtöbbször túl bonyolultan számol, és gyakran nem is azt számítja ki, amire szükség volna, s így, még ha a számításban nincs is hiba, az eredmény fabatkát sem fog érni.
Tudta, hogy ha sikerül jól szerepelnie a mai ünnepségen, pontosan úgy fog alakulni az élete, ahogy eltervezte. Végtére is ez a ballagás lényege. Elkezdődik egy új fejezet, elkezdődnek az új történetek.
Végre megbirkóztam a valósággal, és abban a pillanatban, hogy megtettem, a jövőm sem tűnt már eleve elrendeltnek. Minden lehetségessé vált, amint elfogadtam az új gondolkodásmódot. Olyan emberré akartam válni, aki nem hajlandó megfutamodni, és megtalálja a megoldást, bármi történjék is.
Mellbe vágó lehet a valóság, amikor kihajítod a kifogásaidat, és szembenézel vele, hogy pontosan kivé-mivé váltál, ugyanakkor felszabadítónak is bizonyulhat.
A fájdalom megnyit egy titkos ajtót az elmében. És ez az ajtó egyszerre vezet a csúcsteljesítményhez és a gyönyörű csendhez.
Ahhoz, hogy létezni tudjunk ebben a világban, meg kell küzdenünk a megaláztatással, az összetört álmokkal, a szomorúsággal és a veszteséggel. Ilyen a természet. Minden egyes életnek megvan a maga személyre szabott fájdalomadagja. Nem lehet elkerülni. Nem lehet megállítani.
A motiváció senkit sem változtat meg. Én tettem pocsékká az életemet, és csakis én tudom jobbá tenni.
Eleinte, amikor átlépjük a képességeink ismert határát, az elménk azonnal jelez. Mivel azt akarja, hogy hagyjuk abba, ránk szabadítja a pánik és a kétely körforgását, amitől az önkínzás fokozódik. Ám ha kitartunk addig a pontig, ahol a fájdalom teljesen beborítja az elmét, képesek leszünk egyetlen dologra összpontosítani. A külvilág megszűnik. A határok feloldódnak, és a lelkünk mélyén megérezzük a kapcsolódást önmagunkhoz és a mindenséghez. Ezt keresetem. A teljes kapcsolódás és erő azon pillanatait, amelyeket ezúttal még mélyebben élhettem át, miközben azon gondolkoztam, honnan jöttem, és mi mindenen mentem keresztül.
