Szülőként mindig vannak pillanatok, amikor adott esetben konfliktusba kell kerülni a gyerekkel – az ő érdekében.
Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülei iránt, aminek az oka gyakran a kapcsolatuk hiteltelensége. A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára, méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a szülő mennyire lelkiismeretesen játssza.
Van, amit a szülők jobban tudnak. Van, amikor a legjobb barát sem tudja elérni, amit egy anya igen. És van, amikor úgy érezzük, a helyzet, amibe kerültünk, meghaladja a tudásunkat, és csak egy felnőtt adhat rá elfogadható tanácsot.
A felnőttek memóriája elég szelektív és időnként nem is túl pontos. Konkrétan arra emlékeznek és úgy, amire akarnak, ráadásul állítják, hogy igazuk van, kár megkérdőjelezni, sosem ismerik be.
Megesik ugyan, hogy egyik-másik atyának rút és egészen dísztelen fia van; apai szeretete mégis fátyolt von szemére, gyermeke hibáit észre sem veszi, sőt gyakran kedves és vonzó tulajdonoknak tartja, s barátainak úgy mesél róluk, mintha elmések, bájosak volnának.
Az anya nem csak a testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel.
Szülőként mindig áldozatokat kell hozni. Főleg egy tinédzser apjaként. Nem teheted azt, amit akarsz, úgy, ahogy akarod. De ezeket a kis áldozatokat meghozhatjuk a gyerekeink érdekében. Végül is, ha erre nem vagyunk képesek, nem érdemeljük meg, hogy szülők legyünk.
Sok szülő többet foglalkozik a szomszéd gyerek viselkedésével, mint a sajátjáéval.
Összességében a születésünk óta belénk vert tehetetlenség az, amit korlátoz minket. Az munkált a szüleinkben; és ők is a saját szüleiktől kapták. Folyamatosan kapjuk, és tudat alatt továbbadjuk azoknak, akikről azt gondoljuk, hogy nagyon szeretjük őket.
Meggyőződésem, hogy legnagyobb örökségként boldog emlékeket hagyhatunk gyerekeinkre.
Az élet összes emléke közül nincs annál különlegesebb, mint amikor apává válsz.
Nekem olyan nagyszerű szüleim voltak! Anyám nagyon érzékeny és kemény asszony volt. A tökéletes szeretetet és biztonságot adta nekünk a legnagyobb természetességgel. Később, amikor a gyerekeim nevelésénél egyszer nagyon tehetetlennek és tanácstalannak éreztem magamat, megkérdeztem tőle, hogy Te hogy tudtál nekünk ennyire jó anya lenni… Azt mondta erre a badar kérdésre, hogy „mert mindig voltam!”
Gyerekként a szüleinkkel a hátunk mögött ültünk a fogadóórán. Ha a tanár valami negatívat mondott a „munkánkkal” kapcsolatban, apám előre lépett, és lecsavart egy nyaklevest – épp úgy, ahogy más szülők is tették a gyerekeikkel.
A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.
Meglehet, hogy babona, amit mondok, de én azt hiszem, hogy amely gyermek szülői nem szeretik egymást, az rútnak születik, s aki nem szereti szülőit, az rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet.
Egy apának mindig a gyereke mellett a helye, minden nap, bármi áron, hogy érezze a szeretetet, a biztonságot. Egy gyerek bármikor számíthat az apjára, akitől tanácsot kérhet, ha útmutatásra, bátorításra van szüksége.
Kilenc unokám van, közülük az egyik kilenc hónapos, egy másik tíz hónapos, és néha ránk vannak lőcsölve. Megállapíthatom, hogy nem véletlen, hogy a fiataloknak van gyerekük. Mert annál fárasztóbb dolgot, mint egy kisgyerek után rohangálni, el sem tudok képzelni.
Szülőként pozitív dolgokat táplálj a gyermekeidbe, és a negatív gondolatoktól tartsd távol őket. Mert a kimondott szónak hatalmas ereje van. A szavak bánthatnak és inspirálhatnak is. Így szülőként erősen hiszek benne, hogy nekünk kötelességünk erre nagyon figyelni.