Az anyaszív gyenge virágocska, az öröm aranyeső, a bánat méregeső rajta.
Egyértelműen szeretnék gyerekeket, ha pedig versenyezni akarnak majd, az is rendben lesz. Azt hiszem, másképp fogom majd csinálni, mint ahogy az én apám bánt velem. Momentán nem tudom azt elképzelni. Persze könnyen beszélek, mert nincsenek gyerekeim. Talán teljesen másképp fogok majd gondolkodni, ha eljön ennek az ideje. De az apám szenvedélye nagyon messzire ment. Mindent értem csinált. Tuningolta a motorjaimat, felkészítette a gokartjaimat. Én nem tudom elképzelni, hogy ezt csináljam. Bárhogy is lesz, nem fogom versenyzésre kényszeríteni a gyerekeimet. Maguknak kell akarniuk.
Ezért kell mindig is megadni a kellő tiszteletet az ősöknek, mert egy napon magad is azzá válhatsz.
Ismerjük be, ha fáradtak, stresszesek vagyunk. Ha nem várjuk el azt, hogy az anyaság csupa öröm legyen a nap minden pillanatában, kevesebb a frusztráció is. Szabad dühösnek, fáradtnak, idegesnek is lenni.
A gyerekeknek a feltétel nélküli szeretetünkre van szükségük – akár ügyesek, akár hibáznak; akkor is, amikor könnyű az élet, és akkor is, amikor rögös.
Nagyon szerencsés vagyok, mert édesanyámhoz és feleségemhez, Klárához is sokkal mélyebb viszony fűz a szokásos fiú-anya, vagy férj-feleség viszonynál. Édesanyámból a barátom lett, sok tekintetben a lelki társam, nagyon sok esetben olyan titkok legelső tudója, amiket nagyon sok fiú csak a barátaival, vagy még azokkal sem oszt meg. Nagyon sokszor fogta gyerekkorunkban, meg később is a kezünket. Nagyon más világot járt be: olyan asszony, aki hat általános iskolai osztályt végzett, a hetediket nem fejezte be, és egy életen át fonónőként dolgozott. De mindig, amikor nagyon nehéz volt a helyzet, pontosan tudta, hogy a legfontosabbak a gyerekek és a család, és csak utána jön minden más. Ahová én eljutottam, és amit elértem, annak nagy részét ennek a fonónőnek köszönhetem.
A gyerekeimre vagyok büszke leginkább. Az ő felnevelésük volt a legnehezebb tennivalóm.
Szülőként mindig vannak pillanatok, amikor adott esetben konfliktusba kell kerülni a gyerekkel – az ő érdekében.
Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülei iránt, aminek az oka gyakran a kapcsolatuk hiteltelensége. A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára, méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a szülő mennyire lelkiismeretesen játssza.
Van, amit a szülők jobban tudnak. Van, amikor a legjobb barát sem tudja elérni, amit egy anya igen. És van, amikor úgy érezzük, a helyzet, amibe kerültünk, meghaladja a tudásunkat, és csak egy felnőtt adhat rá elfogadható tanácsot.
A felnőttek memóriája elég szelektív és időnként nem is túl pontos. Konkrétan arra emlékeznek és úgy, amire akarnak, ráadásul állítják, hogy igazuk van, kár megkérdőjelezni, sosem ismerik be.
Megesik ugyan, hogy egyik-másik atyának rút és egészen dísztelen fia van; apai szeretete mégis fátyolt von szemére, gyermeke hibáit észre sem veszi, sőt gyakran kedves és vonzó tulajdonoknak tartja, s barátainak úgy mesél róluk, mintha elmések, bájosak volnának.
Az anya nem csak a testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel.
Szülőként mindig áldozatokat kell hozni. Főleg egy tinédzser apjaként. Nem teheted azt, amit akarsz, úgy, ahogy akarod. De ezeket a kis áldozatokat meghozhatjuk a gyerekeink érdekében. Végül is, ha erre nem vagyunk képesek, nem érdemeljük meg, hogy szülők legyünk.
Sok szülő többet foglalkozik a szomszéd gyerek viselkedésével, mint a sajátjáéval.
Összességében a születésünk óta belénk vert tehetetlenség az, amit korlátoz minket. Az munkált a szüleinkben; és ők is a saját szüleiktől kapták. Folyamatosan kapjuk, és tudat alatt továbbadjuk azoknak, akikről azt gondoljuk, hogy nagyon szeretjük őket.
Meggyőződésem, hogy legnagyobb örökségként boldog emlékeket hagyhatunk gyerekeinkre.
Az élet összes emléke közül nincs annál különlegesebb, mint amikor apává válsz.
Nekem olyan nagyszerű szüleim voltak! Anyám nagyon érzékeny és kemény asszony volt. A tökéletes szeretetet és biztonságot adta nekünk a legnagyobb természetességgel. Később, amikor a gyerekeim nevelésénél egyszer nagyon tehetetlennek és tanácstalannak éreztem magamat, megkérdeztem tőle, hogy Te hogy tudtál nekünk ennyire jó anya lenni… Azt mondta erre a badar kérdésre, hogy „mert mindig voltam!”