Már vágyom az emberi szóra. Valakinek el kell mondanom, hogy sohasem volt ilyen szép az élet. Nem fér bennem a szó. Úgy vagyok vele, mint a madarak. Beszélni, kacagni, csacsogni kell.
1889. július 28. – 1953. október 16.
erdélyi magyar író, kiugrott katolikus pap, politikus, újságíró, országgyűlési képviselő
Későn volt. A csillagok is fáradtak voltak, s úgy ültek az égbenyúló hegyek fáin, mintha piros madárkák szállottak volna rájuk éjjeli nyugodalomra. Az ég Isten összeráncolt, borús homlokának látszott.
A papot imádsággal, az ördögöt muzsikával, a búbánatot önmagával viszi be az ember a házába.
Az ember sohase tudja, hogy mire lép ki a házból. Még a szerencsével is találkozhatik.
Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.
Furcsa, külön világ ez a Gyergyó. Nem tartozik sehová, csak önmagához. Zárt, elkülönített föld. Hegye, völgye, vize, levegője, fája, embere, minden más, mint egyebütt. Maga a nap is nehezen hágja meg ezeket a havasokat. Legyengül, mire a tetejükre ér. A fénye is elváltozik. Furcsa, titkos, homályos és álomhozó. Nem való minden bolondnak ez a világ. Itt kell születnie az embernek, hogy kibírja. Megesik, hogy az idegen mászik, csak mászik felfelé a hegy oldalán s egyszerre csak hanyatt esik, mint a halott. Az örmények is feketébbek itt, mint más tisztességes helyen. Csak ezek az izmos, törpe, faölelő hecboc-emberek bírják itt az életet, kiknek az egészségtől olyan barnapiros a képe, hogy még a nyújtópadon se halványodik el. Nincs itt semmi sietség, csak zord nyugalom és erő. Gyergyóban még a medve is két héttel tovább alszik, mint teszem azt Csíkban.
Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.
Az anyaszív gyenge virágocska, az öröm aranyeső, a bánat méregeső rajta.
Az élet nem tréfa. Azzal keményen szembe kell nézni. Az nehéz valóság, és könyörtelen.
Az élet értelme maga az élet. Az élet pedig: világot teremteni és szeretni.
Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van… Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa… Nem igaz, hogy a ma született, ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell… Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom, nem tudom! (…) De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik. De tudom, hogy kifosztott, meleg fészek romjaiból új otthon épül. De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak.
Mehetünk nyugodtan, mert az én utamnak vége úgysem lészen. Sok kocsi elporlik alattam, de én addig meg nem állhatok, míg az én testem is valamivel magasabbra nem emeli ezt a földet.