Meg vagyok róla győződve, hogy az ember lelki irányának fejlődésére semmi sincs oly sújtó hatással, mint a külseje, és nem is annyira a külső maga, mint az a meggyőződés, hogy vonzó vagy visszataszító-e.
A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha egyszer belenézek, alighanem elveszítem gondolataim fonalát.
Ez az asszony szép és okos: de mennyivel okosabbá vált volna, ha nem lenne szép!
Olyan valaki volt, akit a férfiak szerettek volna magukhoz ölelni, a nők megcsodálni, a gyerekek pedig imádattal nézni. Olyan anyagból gyúrták, mint az álombeli hercegnőket.
Volt valami varázslatos benne, félig kislány, félig nő volt, a pajkos tündérből szirénné vált, majd vissza, játszott az emberi érzelmek minden skáláján, néha csupán arcmimikáját és hihetetlenül szép, zöld szemét hívta segítségül.
Minél mélyebben szeretünk valakit, annál kevésbé fontos a külseje.
Egy kevéssé tetszetős arc egyre jobban elveszíti a tetszés képességét. Aki hordozza, közönyös lévén a többieknek, önmaga iránt is közönyössé válik, nemtörődömsége kiül az arcára, és egyre jobban taszítja mások tekintetét. A szépség viszont állandóan figyeli, díszíti, óvja, szemléli, és talán így is mondhatjuk, egy folyton előtte lebegő, képzeletbeli tükörbe vetíti magát. A rútság elfelejti és elhagyja magát. De kétféle rútság van: amelyik szenved, és a düh meg az irigység fegyverével tiltakozik a külvilág véleménye ellen: ez az egyedüli, az igazi rútság; a másik viszont jámbor és gondtalan, belenyugszik sorsába, nem kerüli és nem hívja ki az ítéletet, és így, ha a szemnek nem, legalább a szívnek tetszik.
De megtanultam s áll a lecke: méreg
A gyógyszer is szépséged betegének.
Miért csináljuk ezt egész életünkben? Miért mindig csak a porszemet vesszük észre a szemünkben, és miért nem látjuk meg a hegyek, a mezők és az olajligetek szépségét?
Szertefoszlik az utolsó dallam a légben, a világ egy pillanatra nem vesz lélegzetet ennyi szépség után.
Kinek-kinek az a szép, ami az ő szívét elgyönyöríti!
Egy szép test, sajnos, mindig diadalmaskodni fog a legmarconább elhatározáson is!
A haja fehér volt, mint a kertben nyíló rózsák. Keze keskeny és hosszú, megjelenése királynői. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Egy pillanatra azt hittem, kőből van, mert válasz helyett csak állt némán és mozdulatlanul, mint egy szobor.
Akármilyen szép legyen a gyémánt, de ha rútul vagyon metszve, nem becsülik.
Haja, mint a koszorúba font napsugár, szeme mélykék, mint a tenger, és a tűnő nyár összes rózsája ott virít az orcáján.