Ha eddig csak annyiban voltunk magyarok, hogy magyarul beszéltünk egymással, 1920 után talán érezzünk is már magyarul!
Gárdonyi Géza
1863. augusztus 3. - 1922. október 30.
író, költő, drámaíró, újságíró
Gárdonyi Géza a magyar irodalom egyik legkedveltebb írója volt, akinek műveiben a történelmi események, az emberi érzések és az élet egyszerű igazságai egyaránt fontos szerepet kaptak. Legismertebb regénye, az Egri csillagok a magyar történelem egyik meghatározó korszakát idézi fel, de az A láthatatlan ember és az Isten rabjai is maradandó helyet biztosítottak számára az irodalomban. Írásaiban a hazaszeretet, a hűség, a szerelem és az erkölcsi tartás mellett a mindennapi emberi kapcsolatok finom rezdülései is megjelennek. Gondolatai ma is meghatározók azok számára, akik az élet mélyebb összefüggéseit keresik.
Úgy szeretlek, mint a nap a tengert, mint az ég felhője a szép Balatont.
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
No, ha az irigység csakugyan pukkasztó valami volna, ott ugyan egyebet se lehetne hallani, csak:
Pukk-pukk…
S nemcsak a leányok, asszonyok is:
Pukk-pukk…
Minden háznál van efféle lombos, öreg eperfa Magyarországon. Budapesten nincs. Mert Budapest nem is Magyarország. Budapest külföld.
Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.
Nekem a legnehezebb szó a világon a köszönöm. Köt. Soha nem bírtam elviselni semmiféle köteléket. Még a hála kötelékét sem. Még az ilyen angyali köteléket sem.
Alázatosságában is csupa méltóság az ember, aki Istennel beszél, királyi méltóság a porban is.
Óh, tudok én alázatos lenni: a rabszolgaság nagy tanítómester az alázatosságban!
Szegény hazánk! Haldokló nemzetünk!
Szép életed volt: ezer hosszu év!
Temetésed is szép lesz, elegáns
Párisban szövik szemfödeledet.
Köszöntlek, kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Ma már nem tudom megérteni azt a lázt, amely akkor annyira hatalmában tartotta a lelkeket. Mind a hárman gyöngék voltunk még. Sebeink még alig gyógyultak, de azért készek voltunk rá, hogy újra odaálljunk a harcsorba és küzdjünk. És a vérünket ontsuk a hazáért.
Napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak. Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában, s holdvilágnál varázsában is.
A férfi pajzsot visel az oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. A mi pajzsunk a hazugság.
A hazugság magunk védelme. Kell.
Akik az arcukat festik, mások haját fordítják maguk hajává, hajuk színét mérgekkel is megszőkítik, hamis ékszereket tudva viselnek, mért éppen az igazságot ne festenék, fordítanák, hamisítanák?
Én az embert a nevetéséről ítélem meg. A varga röhög. A tudós csak mosolyog.
Mikor nevetünk, mindig másokon nevetünk.
Mikor sírunk, mindig magunkat siratjuk.
Az Isten azért adta a szerelmet, mert józanon nem házasodna meg senki.
Minden forró víz lehűl, ha leveszik a tűzről. Ez történik a házassággal is, amely testi lángokon forr meg.