A tökéletes paramétereket. A modell-szépséget. A centire és dekára mért tökéletességet. Ezt nézed, ezt kutatod, ezt méregeted. Bombázót akarsz. Igazi bombázót. Ám rossz helyen keresel. Mert a tökéletes paramétereket nem kívül kell keresned. Hanem belül. A lelkében. De nem is kell keresned. Hiszen meglátod rajta, megérzed benne. Meglátod mosolyában, meghallod nevetésében, megérzed kisugárzásában. És ezek a paraméterek a legfontosabbak. Nem mérhetők centivel, mérleggel, csak lélekkel. De ennél pontosabb mérce nincs. Így mérd. Mert így lesz a Másik igazi bombázó.
Szépség idézetek
Az egyik nagyvilági üdülőhelyről a másikra röpködő és ott könnyed szórakozás közben erkölcsileg kétes kapcsolatokba bocsátkozó előkelőségek az én szememben korántsem szépek. Az igazán szépek szerintem az élet bármely területén megtalálhatóak, és éppúgy szenvedhetnek gyermekbénulásban, mint teljes vakságban. Közös vonásuk, hogy nem hajlandóak behódolni a kishitűségnek, és ettől sikeresek, boldogak, jól alkalmazkodnak körülményeikhez.
Ami a bennszülöttek szépségét illeti, kiküldötteim úgy vélekedtek, hogy össze sem lehet őket hasonlítani a többi sziget lakóival; bőrük színe is sokkal világosabb, mint a többieké; a nők közt láttak két leányzót, kiknek bőre oly világos volt, hogy akár spanyol nőknek is elmehettek volna. Egyebekben pedig azt mesélték, hogy az általuk bejárt vidékek oly szépek és oly termékenyek, hogy Castilia tájait szégyenben hagyják.
A szépség minden egyes pillanatát, a jóízű nevetést és minden csókot meg kell becsülnünk. A megelégedettség minden egyes pillanata őszinte hálával tölt el.
Egy hölgyet láttam a mezőn
szépnél szebbet, tündérleányt,
a haja hosszú, a lába hab,
és szeme láng.
A természetnek legalább nem kell műtét, hogy szép legyen. Egyszerűen csak az, és kész.
Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerűtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyűglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.












