Az agresszív nacionalizmuson a magyar nemzet mindig vesztett. Jogot kell adni annak, aki jogot kér.
Az elnyomatás idején nem válhatott népünk közkincsévé az a tudat, hogy a török hódítás, a német elnyomás ellen vívott évszázados küzdelme, fényes szabadságharcaink sorozata egybeesett a nemzetközi haladás ügyével. A Habsburg-idők, a Horthy-ellenforradalmi évtizedek mindent megtettek, hogy eltakarják, elfelejtessék és eltemessék történelmünk e legjobb, mert haladó hagyományait. Most, amikor visszanyertük nemzeti függetlenségünket, most még sokkal inkább, mint eddig, elérkezett az ideje, hogy visszanyúljunk Hunyadi, Rákóczi, Kossuth, Petőfi éltető és erőt adó hagyományaihoz. E hagyományok azt hirdetik, hogy hazánk akkor volt erős, megbecsült és független, mikor sorsát a nemzetközi haladással kötötte össze.
Mi jogos örökösei, egyenes folytatói vagyunk mindannak, ami ezeréves történelmünkben haladó, életképes és jövőbe mutató.
Hunor, Magyar ősről zeng a dal beszéde,
Kiktől ered a hún és magyar ág népe.
Ha a magyar nemzet valóban egy tisztán jobbágyszellemű, nyájszerű, a felelősség kérdését uraira és megszállóira toló társadalom, akkor nem érdemes a felelősségvállalásról beszélnünk, s ha felvetjük, el fogja utasítani. De én nem hiszem, hogy a magyarság a nyájszerűségnek s az elnyomottságnak ezen a mélypontján állott volna s állana. (…) Aki tehát újból megpróbál e kérdésben a magyar nemzet, a magyar társadalom nevében valami magvasat és igazat nyilatkozni, könnyen szembe fogja magát újból találni azzal az ingerült kérdéssel, hogy: ki bízta meg ezzel?
A nyelvi nacionalizmus speciális közép- és kelet-európai jelenség. A nacionalizmusnak leginkább Közép- és Kelet-Európában kidolgozott elméletei alapján ma már Nyugat-Európában is gyakran lehet olyan véleményt hallani, hogy nemzet úgy keletkezik, hogy az egynyelvű emberek „összeállanak” és államot alapítanak. Ilyen azonban még soha ezen a világon nem történt.
A magyar soha nem fél, hanem egész. A lepel lehullt, a szemre rakott hályog eltűnt.
(Kötcse, 2025. szept. 7.)
Ma reggel 7 órától a Balatonőszöd vége táblától a Kötcse tábláig sétáltam fiatalokkal. Ez egy dimbes-dombos, tíz kilométeres út – de nekünk, magyaroknak tulajdonképpen az elmúlt húsz évet is jelenti. Húsz évet, két évtizedet, amit elvesztegettünk. Húsz év, amelyek hazánk talán legszebb évei lehettek volna. Két évtized, amelynek a fejlődésről kellett volna szólnia.
(Kötcse, 2025. szept. 7.)
A székelyek a legrégibb és a legeszesebb magyarok, de egyben a legárvábbak is, mert nem ülhetnek egyazon asztalnál a magyarokkal.
Rendkívül erős volt apámban a különösebb gesztusok nélküli magyarságtudat, a jó értelemben vett „fajtaszeretet”, ahogy mondta. Számára a nemesi hagyomány éppen úgy, mint nagyapámnak, több kötelezettséget, egyszerűen szolgálatot jelentett. […] Ez a magyarságtudat nem jelentett számára „magyarkodást”, hiszen adottságnak tekintette. Idegenkedett ennek külső formáitól, nem akart „magyar ruhát” hordani, amikor ez divat volt a harmincas-negyvenes években.
A magyar társadalom érdekes módon individualista a cselekvési határainak a belső szintjén, nagyon szabadságszerető. De a távolabbi körben apuka kell neki. Aki békén hagyja, de ha baja van, akkor megoldja helyette. A magyar társadalom a sértett gyermek állapotában van.
– Az őrséget átadom. Felállítási helyem Erdély, mozgási körletem Magyarország. Feladatom a nemzeti javak megőrzése, idegenek távoltartása. Tisztelgünk majd egymás előtt feszesen, katonásan, régi és új őrség, apák és fiúk. Egy rövid pillanatra egymásba mélyed a szemünk, egymás lelkéig mélyed. Aztán megfordulunk, mi, öreg átképzősök, az erdélyi sors ezer arcvonalán újra és újra átképzett népfölkelő legények, s indulunk vissza az őrszobára. Nyugodt, komoly léptekkel a csillagos, nagy tiszta ég alatt. Nyugodt és szép érzéssel a szívünkben, hogy áll az örök őrség Erdélyben tovább.
Engem szent eskü köt Erdély mostani fejedelméhez, s ha ő elfeledte esküjét, melyet a nemzetnek adott, nem az rá a felelet, hogy mi is megszegjük a magunkét, hanem az, hogy emlékeztessük őt a magáéra. Én igazságot kérni emeltem föl fejemet, s nem egyik jogtalanságot a másikkal torlani meg […].
A nemzet nem szűkíthető le egyetlen pártra, egyetlen világnézetre vagy egyetlen politikai vezérre.
Székesfehérvár, 2025.07.26.
A nép nem statisztikai adat, a nemzet megmaradása nemcsak szellem, de betevő falat kérdése is.
Ma egy olyan világban élünk itt Európában, ahol bennünket, magyarokat, lassan már azért akarnak kizárni az Európai Unióból, mert nem akarjuk, hogy női ruhába bújt szakállas rettenetes alakok aberrált meséket olvassanak az óvodában gyerekeinknek. Meg nem akarjuk, hogy ugyanezek félmeztelenül vagy teljesen meztelenül az utcán sétáljanak.
Hiszek abban, hogy Magyarország többre képes, mint amit ma látunk belőle.
Hiszem, hogy a nemzet nem zászló a kézben, hanem emberek a szívünkben.
Hiszem, hogy nincs nemzeti felemelkedés emberi méltóság nélkül.
És hiszem, hogy nem jobb- vagy baloldali válaszokra van szükségünk, hanem egy közös haza-nyelvre, amit minden magyar ért.
A nép olyan, mint a birka, tiszteletes úr. Ha jó pásztor tereli őket, mennek engedelmesen, s meg is híznak mellette. Ha hitvány a pásztor, elbitangol a nyáj.
Magyarnak lenni annyit jelent, emberek, mint kétszer annyit dolgozni, mint más. Okosabbnak lenni, jobbnak lenni, tisztességesebbnek lenni, mint más.
Ha őseink is elszaladtak volna, valahányszor nehéz idők jöttek, ma üres lenne ez az ország.
És meghalt az ősi magyarság is. Sohasem lesz többet szabad a magyar, mert sorsát nem a tulajdon akaratával fogja intézni, hanem oltárok előtt térdepelve és a népek tanácsában furfangoskodva fogja kikönyörögni. Véget ért a külön magyar isten, a külön magyar világ pompás álma; a magyar most már együtt legel és együtt tülekedik a népnyájak közös legelőjén.