A fejlődés lehetővé tette és egyben megkövetelte, hogy elméletileg vizsgáljuk meg a megtett utat, s az így felvetődő kérdések közül feleljünk arra, hogy milyen államtípus tulajdonképpen a népi demokrácia.
Rákosi Mátyás
1892. március 9. - 1971. február 5.
magyar kommunista politikus, 1952 augusztusa és 1953 júliusa között a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, 1948-től 1956-os száműzetéséig az ország teljhatalmú ura
Aki a demokráciával nem akar összeférni, szembeszáll vele, az nyögni fog.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A fizessenek a gazdagok!” jelszó azonnal országosan elterjedt. Május 18-án az MKP konferenciáján rámutathattam: „Azt a jelszavunkat, hogy fizessenek végre a gazdagok, minden dolgozó, pártkülönbség nélkül helyesli.”
Egy kis jelentőségű, de jellemző vita volt olyan csekélység körül, hogy az országgyűlési beszédeket lehet-e papírról olvasni, vagy szabadon kell elmondani. (A régi országgyűlésen tilos volt olvasni a beszédeket.) E vita a házszabályokat előkészítő bizottságban folyt le, ahol Sulyok, foglalkozására nézve ügyvéd, nagy hévvel magyarázta, hogy a beszéd felolvasása ellentmond a demokráciának, s emiatt nem kell megengedni. Volt azonban olyan hang is, amely egyszerűen azt mondta a kommunisták azért akarják, hogy a beszédeket olvasni is lehessen, mert így akarják meggátolni képviselőik szabad véleménynyilvánítását; a titkárságban megírják neki a beszédet, s ő azt köteles a parlamentben felolvasni. Én erre nyugodtan azt mondottam, hogy ez is előfordulhat, de ebben nincs semmi szerencsétlenség, mert így legalább mindenki tudja, hogy az illető a párt álláspontját képviseli, mégpedig gondosan megfogalmazott szöveggel, és nem szabad fecsegéssel. Másrészt mi nem csinálunk titkot belőle, hogy a mi képviselőink jelentékeny részének azelőtt nem volt módjában szónokolni, mint a kisgazdáknak és a szociáldemokratáknak, s emiatt hátrányba kerülnek a mi képviselőink, ha szükség esetén nem készíthetik el előre írásban felszólalásaikat. Erre Sulyokék nem tudtak mit válaszolni, s engedtek. Később tapasztalhattuk, hogy képviselőinknek egy része annyira járatlan volt a nyilvános szereplésben, hogy még olvasni is nehezére esett a saját beszédjét, s magam is nem egynek javasoltam, hogy előzőleg olvassa el néhányszor a felszólalását, különben nem lesz meg a hatása. 1956 után mint az elbürokratizálódás egyik jelét emlegették azt, hogy sokan felolvasták elő- adásaikat vagy felszólalásaikat. Ez enyhe demagógia volt, a viszonyok nem ismeretéből fakadt.
Lassanként megismerkedtem a többi pártok vezetőivel s viszonyaikkal. Legfontosabbnak ebben a helyzetben a szociáldemokrata pártot tartottam, s nemegyszer figyelmeztettem az elvtársakat azokban a hónapokban arra, hogy e pártnak kulcshelyzete van, s amíg szoros vele az egységfront azaz elfogadja a kommunisták fővonalát, addig a demokrácia helyzete szilárd.
Churchill, aki pedig elég fukar volt, ha a szovjet hadsereg érdemeinek elismeréséről van szó, emlékirataiban elmondotta, hogy életének legnagyobb meglepetése volt a németek moszkvai veresége. De tudjuk, hogy magában a német hadvezetőségben is pánik uralkodott. Sok tábornok előtt felrémlett Napóleon seregének sorsa, s a helyzetet általános visszavonulással, a front megrövidítésével akarták menteni. Ismeretes, hogy ezt csak Hitler közbelépése akadályozta meg. Egy alkalommal beszéltem erről Sztálinnal, aki elmondotta, hogy ebben a szituációban a fejüket vesztett tábornokokkal szemben Hitlernek volt igaza, mint ahogy ez a háború alatt máskor is előfordult. Hitler szerinte eléggé bedolgozta magát a katonai kérdésekbe, és emellett a háborús problémák politikai oldalát is mérlegelte, amit tábornokai rendszerint nem tudtak megtenni.
Az elnyomatás idején nem válhatott népünk közkincsévé az a tudat, hogy a török hódítás, a német elnyomás ellen vívott évszázados küzdelme, fényes szabadságharcaink sorozata egybeesett a nemzetközi haladás ügyével. A Habsburg-idők, a Horthy-ellenforradalmi évtizedek mindent megtettek, hogy eltakarják, elfelejtessék és eltemessék történelmünk e legjobb, mert haladó hagyományait. Most, amikor visszanyertük nemzeti függetlenségünket, most még sokkal inkább, mint eddig, elérkezett az ideje, hogy visszanyúljunk Hunyadi, Rákóczi, Kossuth, Petőfi éltető és erőt adó hagyományaihoz. E hagyományok azt hirdetik, hogy hazánk akkor volt erős, megbecsült és független, mikor sorsát a nemzetközi haladással kötötte össze.
Mi jogos örökösei, egyenes folytatói vagyunk mindannak, ami ezeréves történelmünkben haladó, életképes és jövőbe mutató.
Az, hogy én legyek a Minisztertanács elnöke, Sztálinnál már egy alkalommal felmerült, én azonban a leghatározottabban elutasítottam ezt a a gondolatot, egyebek között azzal, hogy olyan országban, mint Magyarország, ahol nemrég még olyan magasra csaptak az antiszemitizmus hullámai, nem lenne helyes, ha még a Minisztertanács elnöke is zsidó lenne. Erre emlékezve, Sztálin most szóvá tette ezt az ellenvetésemet, de mindjárt elutasította azzal, hogy ha 80-90 évvel ezelőtt az angol konzervatívoknak jó volt Disraeli, akkor a magyaroknak is jó lesz Rákosi.
A magyar közvélemény kezdi felismerni, hogy milyen óriási veszteségek érték a Donnál vérző honvédhadtesteket. E felismerés hatása alatt természetesen még jobban megnőtt a nácik rablóügyéért folytatott háború ellen a hangulat.
Mindannyian ismerjük Zrínyi Miklós, a szigetvári hős történetét, aki Szulejmán szultán egész seregét feltartóztatta. A vár maga elesett, Zrínyi maga is hősi halált halt, de a bátor védők példája még évszázadok múlva is eleven fénnyel világít. Senki sem mondja, hogy Szigetvár eleste súlyos vereség volt, ellenkezőleg: az elfoglalt, felperzselt Szigetvár az önfeláldozás és a katonai erények jelképévé vált.
A magyar népnek semmi közössége sincs Horthyval. A magyar nép története szinte szakadatlan harc a német elnyomás ellen, a németek ama kísérlete ellen, hogy megsemmisítsék a magyarokat! A magyar nép legnagyobb tragédiája, hogy gazdáinak, akik húsz évvel ezelőtt a hatalmat magukhoz ragadták, sikerült most Magyarországot háborúba vinni.