1954. január 5. -
Nobel- Kossuth- és József Attila-díjas magyar író
Krasznahorkai László legmélyebb gondolatait gyűjtöttük össze neked, amelyek az emberi létezés törékenységéről, az elmúlásról és a világunkat átható titokzatos rendről szólnak. Merülj el a Nobel-díjas író látomásszerű mondataiban, amelyek a kortárs irodalom legmagasabb szintjén szembesítenek minket a valóság súlyával.
Messzire kerültem a magyar világtól, a butaságtól szennyezett magyar létezés fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem hasonlítható intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon történik. Ez a manipulációs képesség fertőző. Magyarország már nem egy ország, hanem egy elmegyógyintézet, ahonnan az orvosok már elmentek, és ahol a betegek hétfőn, szerdán és pénteken orvososdit játszanak.
(HVG-interjú, 2026. 03. 10.)
Én Magyarországon nem találom a helyem. Gyakran megyek száműzetésbe Amerikától Kelet-Ázsiáig bárhová, hogy ne legyek itt, tényleg, akárhová elmegyek, csak itthon ne kelljen lennem, ami a végén persze azzal jár, hogy viszont onnan, ahová így elvetődöm, rendszerint megtörve, még magányosabban, csalódottan és kiábrándulva érkezem vissza újra meg újra. Mert nincs már hely a világon, ahonnan ne megtörve, magányosan, csalódottan és kiábrándulva érkezne haza az afféle alak, mint én. S ami még rosszabb, ebből az is következik, hogy a vágyódásainknak sincs már semmi értelme, mert lassan, sok évnyi kényszerű vándorlás után egyre határozottabban azt súgja valami: nincs hely sem, ahová érdemes lenne elvágyódni. Hogy nincs már sehol semmi. Itthon tehát egy negatív vonzás, külföldön pedig egy pozitív taszítás. És ha mindez úgy hangoznék, mint valami új fejlemény az életemben, akkor itt rögtön hozzáfűzöm: nem csupán most nem találom a helyem itthon, nem találtam én azt korábban sem. Abba születtem bele, hogy azzal az esztétikai és morális érzékenységgel, amire engem ítéltek, ebben az országban nem lehet megmaradni.
Most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak vereségekből áll.
Nem vagyunk fölkészülve a valóságra. […] Arra egyáltalán nem számítunk, hogy olyasmivel találkozunk, ami nem illik bele abba, amit a saját valóságunknak nevezünk. Elképesztő a tudatlanságunk arról, hogy mi a saját valóságunk. Bizonyos értelemben öngyilkos tudatlanság ez: ha nem tudja azt, hogy ilyen világban él, az nemcsak az örömtől és nagy pozitív élményektől foszthatja meg az embert, hanem egyszerűen egy készületlen állapotban tartósítja, olyan valóságban, ahol bármikor megtörténhet valami, amivel szemben védekeznie kell. És fog is védekezni, de ügyetlenül és esélytelenül.
Nem vagyok babonás, csak utálom, ha fekete macskák futnak el előttem.
A művészet, az egy felhő, amelyik árnyékot vet a hőségben, vagy villám, ami eltöri egy helyen az eget, ahol az árnyék alatt vagy a villámfényben egyszerűen már nem lesz a világ olyan, mint azelőtt volt.
Az újkori magyar valóság egészen pokolian sokszínű, többnyire több mint elkedvetlenítő, minden irányban rendkívül manipulatív. Az érdekek oltárán feláldozott, a hiszékenységnek áldozatul esett emberek tömegeit látom a saját sorsaik, végzeteik felé hullani. Jut eszembe: a földesúrrá lett gázszerelő szempontjából Amerika és Magyarország sorsát akár még párhuzamba is lehetne állítani: a semmiből naggyá lett Donald Trumpra gondolok, vagy hasonló bunkókra. Igaz, Amerika tradíciójában az is benne van, hogy egy egyáltalán nem bunkó valaki az utcáról, mondjuk, egy Barack Obama viszi sokra. De a hasonló emelkedéseket Magyarországon egyfajta penészes kolbász köde lengi be, itt rögtön a valóságnak egy másik rémképével találkozunk, amit viszont valószínűleg tényleg csak az ért meg, aki itt él. Ez egyszerűen… meghaladja az ember képzeletét, mert itt, a magyar szittyaföldön olyan dolgok történnek, hogy az nem is szürreális, mert a szürreálisnak nincs erkölcsi tartalma, ennek viszont van. Itt az elaljasodásnak vagy az erkölcsi törvények általános fölfüggesztődésének a tanúi vagyunk, függetlenül attól, hogy nem gondolom azt, hogy örök erkölcsi törvényeknek kéne érvényesülniük a magyar társadalomban. De azért vannak ilyenek. Mondjuk: „Ne ölj!” Azt nem is mondom, hogy „Ne lopj!”. Azt pedig végképp nem merném ehhez hozzátenni, hogy mind a kettő a Bibliának ugyanabból a tízpontos kiáltványából származik, mert hát olyanokat érintene, akik erre a könyvre, hogy úgy mondjam, esküsznek.
Nagyon szomorú vagyok, ha a világ állapotára gondolok. Ez a legnagyobb inspirációm, az emberi világ.
A hitleri múlttal azonosulást a neonácik frusztrációjuk ellen gyógyszerként használnák, de valójában méreg, és fertőzésszerűen terjed.
A demokrácia nagyon törékeny. Iskolázatlan tömegek jogokkal felvértezve, és olyan sok a seggfej. Egy tömött vasúti kocsiban egyetlen neonáci is elég, csak egy.
Undorodom a középszerűtől, a hamistól és a sunyi csalástól. Undorodom a piactól. Nem érdekel, hogy mit kíván meg a kor olvasója egy könyvtől, miközben magát a kor olvasóját is végtelenül magára hagyottnak látom. Azt, hogy a saját kérdéseire, ha lennének ilyenek, nincs válasz, nos, a kudarcnak ezt a tényét az olvasó nálam biztosan megtalálja.
A baj abban van, hogy volt egy ideális elképzelés bennem, még kisgyerekként, és azt magától értetődően elveszítettem, de soha nem gyógyultam meg a veszteségtől, hogy Gyula az én városom. Kisgyerekkoromban nagyon szerettem Gyulát, rajongtam érte. Aztán amikor megértettem, Gyula micsoda, összetörtem. És nem gyógyultam meg, nem is fogok. S aránylag keveset segít, hogy ebben a városban, az egyedüliben, ahová egykor tartoztam, ahol otthon éreztem magam, semmiféle nyomot nem sikerült hagynom, mint művész. Amerikában vagy Japánban, Spanyolországban vagy Németországban jobban ismernek, mint Gyulán. Nem fáj ez, csak nem segít. Meg őszintén szólva: nem értem.
[…]
… ez volt az egyetlen hely, ahová tartoztam valaha, a többihez nem tartoztam soha, mindig idegen voltam ezeken a helyeken.
Megjelent valami, aminek korábban itt nem volt helye, megjelent a társadalmi-emocionális térben a brutális. Sok olyan jelenség szikrázik itt, ami több figyelmet érdemelne, mert szép lassan kikezdi a szerelem hagyományos terét. Rettegve gondolok egy korra, amely el fogja felejteni a klasszikus értelembe vett szerelmi érzést. Rettegve vagy undorodva, nem is tudom, mert ráadásul én a szerelemben az emberi szabadság egyik legmagasabb rendű formáját látom. Csak amit az európai civilizáció erre az érzelemre kidolgozott, abban a szerelemben szabad az ember istenigazából. Akkor válik a lehető legmélyebb értelemben tűrhetetlen számára mindaz, ami hamis, ami igaztalan.
Egyszer be kell fejezni úgyis. És hát hagyok itt néhány könyvet ennek az olvasónak, talán nem darálják be azonnal, ahogy meghalok, de ha mégis, a mondataim tovább fognak élni, újrahasznosított papírként, olyan világ van, és ez csak még olyanabb lesz, ahol örülhet a művész, ha a mondatai egy újrahasznosított papírszatyor anyagában fennmaradnak.
Milyen szép volna, milyen nagyon-nagyon szép, ha a magyar irodalom visszanyerné függetlenségét és szabadságát attól a kulturális-hatalmi szisztémától, amellyel szemben most vesztésre áll, mert részt vesz benne, vagyis kiszolgálja. A kortárs irodalom nagy része ugyanis (tehát a nagy része, azaz nem az egész) az újkapitalista Magyarországon vakon adta át magát ennek a szisztémának, az általa hirdetett törvényeket megfellebbezhetetlen törvényekként tiszteli maga is, holott éppen az a helyzet ezekkel a törvényekkel, hogy nem megfellebbezhetetlenek. Kinek hitték el a művészek, hogy művészetet csak „sikeresen” lehet művelni? Kinek hitték el, hogy ahhoz, hogy egy könyv elérje célját és olvasóit, feltétlenül ítélethozókra van szükség? Miért mentek bele abba, hogy a kritikusoknak, a szerkesztőknek, a könyváruház-tulajdonosoknak etc. ekkora hatalma legyen? És kinek hitték el, hogy ők valóban művészek?
Húsz év óta Magyarország felépíthette volna az országot, amelyre vágyott, megszabadulva minden török, osztrák vagy orosz befolyástól. A magyaroknak nem sikerült. Húsz év után van egy rossz, egy igazságtalan, egy beteg ország e vágy helyén. A brutális ügyeskedés győzedelmeskedett, teljes megfelelésben Eszterné, Az ellenállás melankóliája főszereplőjének viselkedésével. Mindenki elégedetlen, frusztrált, indulatos. Korlátoltan boldogtalan. Az emberek felül lévő egyharmada cinikusan tekint az alul lévő két harmadra, akik igen nehéz körülmények között élnek, E kétharmadból ráadásul egyharmad állati nyomorúságban szenved. Az idegen, aki odautazik és megcsodálja a szép Budapestet vagy a csodás art decót Kecskeméten, kívül marad ezen a valóságon. Magyarország egy őrültekháza, ahonnét elmentek az orvosok, s a hol az őrültek orvost vagy beteget játszanak. Közös őrültségükben mindent megtesznek azért, hogy a dolgok még tovább romoljanak. Nem a gazdaságra utalok, hanem a létezésre. Magyarországon általános a magáramaradottság és a magárahagyottság. A családi és baráti kapcsolatok erőfeszítések, s így csak gyönge védelmet jelentenek, amely mögött az emberek még inkább bizonytalanságban érzik magukat. Szeretném hangsúlyozni hogy a manipulátorok és a manipuláltak egyaránt felelősek az ország rossz sorsáért.
– mondta Krasznahorkai, miután a 2010-es a parlamenti választásokon a magyarok több mint 60 százaléka a jobboldali populizmusra, s több mint 10 százaléka a szélsőjobbra szavazott.
A klasszikus kultúra az nem más, mint a személyes út, mely elvezet hozzá. A kultúra csak akkor lesz valóban kultúrává, ha valakiben megtestesül.
Az amerikanizálódás sajátosan morbid japán történetének pusztító hatása ellenére a japánok hagyománykultusza nem engedte megszüntetni, eltemetni, elzárni a klasszikus kultúrához visszavezető utakat, sőt karbantartja őket, azokon ma is lehet járni, Kínában viszont nincs út már a hagyományokhoz.
Az első s a leginkább kimeríthetetlen forrás az önsajnálat, mégpedig nem az a fajta, amelyik a gyermekmondóka szerint is „nagyon büdös”, hanem az, amikor az ember ok nélkül kezdi el sajnálni önmagát.
Vegyük például az utcát, ott, ugye, észrevettem azt a különös tényt, hogy az emberek nem előre nézve, normálisan, hanem oldalazva, abnormálisan közlekednek, mert valamennyien, kivétel nélkül ki vannak facsarodva a kirakatok felé, azaz észleltem és kívül helyeztem magam a tényen, hogy olyanok közt élek, akik képtelenek ellenállni a tulajdonszerzés delejes erejének, és ez meg is látszik rajtuk, ugyanakkor viszont néha magam sem bírtam megállni, hogy oda-oda ne nézzek olykor-olykor ezekre a kirakatokra, sőt hogy a hányingerrel küszködve be ne menjek magam is egyikbe-másikba, s vegyek ott, mondjuk, a fejemre egy új kalapot.
A Nobel- Kossuth- és József Attila-díjas Krasznahorkai László a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, akinek prózája sűrű, hömpölygő és elementáris erejű.
Művei az emberi létezés határait, a világ értelmezhetetlenségét és a remény halvány, de kitartó fényét kutatják. Szavai nem könnyen emészthetők – inkább lassan hatnak, mint a csend, ami után minden más hang élesebben szól.
A Krasznahorkai László idézetek különlegessége abban rejlik, hogy nem pusztán gondolatokat, hanem teljes világokat közvetítenek. Minden mondata filozófiai mélységgel és költői sűrűséggel bír, miközben az emberi lét paradoxonjait tárja fel: a vágy és a kétség, a hit és a kiüresedés, a szépség és a pusztulás együttélését.
Ezek az idézetek azokhoz szólnak, akik nem félnek elmerülni a gondolatban és szembenézni a lét kérdéseivel. Krasznahorkai szavai nem adnak gyors válaszokat – inkább kérdéseket ébresztenek, amelyek tovább élnek bennünk.
