1911. augusztus 7. - 1979. május 10.
Széchenyi-díjas jogi doktor, politikus, egyetemi tanár, író
Bibó István idézetei a szabadság, a demokrácia és a társadalmi felelősség kérdéseit járják körül. Gondolatai józan és elgondolkodtató módon világítanak rá a közélet és az emberi magatartás fontos összefüggéseire.
Magyarországon a demokrácia mindenekelőtt úgy kezdődött, hogy a fennálló kormányzati rendszer egy délután összeomlott anélkül, hogy a legtávolabbi nyomát hagyta volna maga után annak, amit legitim utódlásnak vagy akár csak politikai értelemben vett folytatásnak lehetett volna nevezni.
A társadalmi problémákat nem jó katonai „feladványok” módjára felvetni, mert a „megoldás” is nagyon háborúk és csaták módjára fog alakulni. A világnak éppen elég nyomorúságot hozott az az emberfajta, mely azt hiszi, hogy egy kérdést, melynek zsákutcába vitelében és elmérgesítésében maga is részes, „megoldani” annyit tesz, mint tűzzel-vassal olyan feltételeket teremteni, melyben az megszűnik kérdés lenni.
Megbüntetni azt az antiszemitát lehet és kell, aki a zsidók elleni gyűlöletre uszít.
A forradalmat nem lehet akarni, a forradalmat egy bizonyos történeti szituációban el kell vállalni, de ideológiát csinálni abból, hogy bizonyos változások csak forradalom útján lehetségesek, teljesen torz elképzelés, ami e lényegében romantikus forradalomkultusz nélkül egyáltalán józan ésszel eszünkbe se kellett volna hogy jusson.
A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt, hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg.
A „tiszteletlenség” általánossá válása annyit jelent, hogy az elit másként értékeli önmagát, mint a társadalom őt.
A politikai élet végzetes félelmeinek az a tulajdonságuk, hogy tárgyi előfeltételek híján is, pusztán a félelem erejénél fogva elő tudják hívni azt a veszedelmet, amitől félnek.
Ha az elit tevékenysége csak a maga helyzetének a védelmére szorítkozik, ebből a társadalomra édeskevés haszon származik, s ezt a társadalom rögtön meg is érzi.
A francia forradalom az európai történelemnek egyszerre a legsikeresebb és a legsikertelenebb forradalma. A legsikeresebb azért, mert a társadalomnak olyan mértékű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkora mértékű átszervezést az azelőtti forradalmak nem csináltak, és a legsikertelenebb azért, mert egy olyan méretű félelmet keltett fel, amiből a nyugati világ azóta sem tudott fölépülni.
A magyarság mint történeti közösség Európa összes többi nemzeteivel együtt hosszabb történeti fejlődés eredménye. Az európai nemzetek együttese nagyobb részben már a 10. században együtt van, és ekkortájt vesz fel határozottabb politikai formákat.
Felelni kell tudnunk néhány kérdésre. Először arra, hogy konkréte ki felelős azért, hogy ez a békeszerződés olyan lesz, amilyen lesz. Azután tisztáznunk kell, hogy van-e és miféle jogosult összefüggés van az egyes népek demokratikus buzgalmának foka s a békeszerződések között. Felelnünk kell arra, hogy megérdemelte-e a magyar nemzet azt, ami vele történik, és el kell-e fogadnia s kitől bűneinek szemrehányását. Végül felelnünk kell arra, hogy a békeszerződések által teremtett helyzetben hogyan lehet és kell elindulnunk a jövendő irányában.
Túl a magyarság fizikai megmaradásán, épen kell maradnia a magyar demokrácia, a szabad és emberhez méltó Magyarország perspektívájának is. Mert nyilvánvaló, hogy a békekötés minden visszahatása között az lesz a legsúlyosabb, hogy a békekötés ügye újból összekapcsolódik a demokrácia ügyével, s újból kialakul az a közhangulat, amely a békeszerződésért a demokráciát egészben felelőssé teszi, és a békekötés igazságtalanságából a demokrácia alapvető hazugságát következteti. Az az asszociáció ez, mely a trianoni Magyarország demokratáit csakúgy, mint a weimari Németország demokratáit olyan bénulttá s riadttá s fasisztáikat olyan magabiztossá és öntudatossá tette.
Minden kultúra értékes lehetőségek egyensúlyában áll, s ezt oly módon hozza létre, hogy a maga értékvilága szempontjából különbséget tesz ember és ember között szentség, nemesség, tehetség, tudás, erény, szépség, siker, alkotás vagy szorgalom szerint, s e különbségtétel alapján kiosztja mindenki számára a megfelelő értékes lehetőségeket; hatékony közmeggyőződés formájában megszabja a velük való élés szabályait: a maga képére alakítja a társadalom jogi és gazdasági rendjét, de a mindig szükségszerűen elégtelen jogi korlátokon belül is a közmegvetés, s ha kell, a kiközösítés szankciójával megmondja, hogy mi méltánytalan, mi aránytalan, s ugyanilyen erővel a közmeggyőződés védelme alá veszi a jogos és megérdemelt lehetőségeket
A pénzzel mint értékes cselekvési lehetőséggel kapcsolatban két társadalomerkölcsi kérdés vethető fel: az egyik az, hogyan oszoljék el ember és ember között, a másik: hogyan kell az embernek a maga pénzbeli lehetőségeivel élnie?
A pénzre vonatkozó közkeletű erkölcsi tanítások a legnagyobb mértékben ellentétesek és tévútra vezetők. Egyik oldalról úgy szólanak, hogy a pénz valami lealacsonyító, alantas, veszedelmes és átkos dolog. A legderekabb cselekedet értéke is lecsökken, ha pénzért történt. Sajnálatos, de úgy látszik, hogy a pénz inkább a gonoszok, mint a jók kezén gyűlik össze. Tudjuk, hogy korunk romlottsága elsősorban az aranyborjú imádatából származik; hogy a hirtelen sok pénzhez jutott emberek majdnem kivétel nélkül szerencsétlenekké lesznek, s a pénz az, ami a legkönnyebben letéríti az embereket a tisztesség útjáról. A pénzéhes és zsugori ember megvetésre méltó, s a tőkét, mely a pénz felhalmozásából származik, a legridegebb kizsákmányolónak ismerjük. Másrészt úgy is szólnak a pénzről szóló közkeletű tanítások, hogy a pénz valami áldásos, hatalmas, izgalmas és jó dolog. Felelős államvezetők naponta hangsúlyozzák a tőkeképződés fontosságát, s majdnem minden nagyobb világesemény mögött ott sejtjük a pénzt. A pénz képes reménytelen helyzeteket megoldani, reményteljes életlehetőségeket teremteni, viszont a pénz hiányán a legtisztább szándék is megbukhatik.
Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.
Ha a magyar nemzet valóban egy tisztán jobbágyszellemű, nyájszerű, a felelősség kérdését uraira és megszállóira toló társadalom, akkor nem érdemes a felelősségvállalásról beszélnünk, s ha felvetjük, el fogja utasítani. De én nem hiszem, hogy a magyarság a nyájszerűségnek s az elnyomottságnak ezen a mélypontján állott volna s állana. (…) Aki tehát újból megpróbál e kérdésben a magyar nemzet, a magyar társadalom nevében valami magvasat és igazat nyilatkozni, könnyen szembe fogja magát újból találni azzal az ingerült kérdéssel, hogy: ki bízta meg ezzel?
Magyarság idézetek, Nemzet idézetek, Politika idézetek, Társadalom idézetek
A nyelvi nacionalizmus speciális közép- és kelet-európai jelenség. A nacionalizmusnak leginkább Közép- és Kelet-Európában kidolgozott elméletei alapján ma már Nyugat-Európában is gyakran lehet olyan véleményt hallani, hogy nemzet úgy keletkezik, hogy az egynyelvű emberek „összeállanak” és államot alapítanak. Ilyen azonban még soha ezen a világon nem történt.
A politika volt mindmostanáig az emberi életnek az a területe, amelyik a legszívósabban ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni. (…) Azok a sémák, amelyek a politika tudományos sémájának az igényével lépnek fel, nem jelentenek többet, mint bizonyos tapasztalatanyagokra alapozott általánosságokat, amelyeket az illető általánosságok vallója a történelemben tetszés szerinti példákkal igazolhat, és az ellenlábasa tetszés szerinti ellenpéldával cáfolhat. (…) Egy ilyen séma például, hogy a világtörténelem osztályharcok sorozata, vagy akár egy másik, hogy a világtörténelem Isten megváltó tervének a lebonyolódása, vagy a világtörténelem az anyagi javak fölhalmozódásának a folyamata, bármilyen ilyen séma önmagában nem bizonyítható és nem cáfolható, példát lehet fölhozni rá a végtelenségig, de éppúgy az ellenkezőjére, pl. arra, hogy a világtörténelem osztálykompromisszumok sorozata, erre is végtelen mennyiségű példát lehet hozni.
A félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség „bérenc”-einek, az „áruló”-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg (…): az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák.
Bibó István a 20. századi magyar történelem és politikai gondolkodás egyik legjelentősebb alakja volt, akinek írásai és gondolatai ma is meghatározóak a szabadság, a demokrácia és az emberi méltóság kérdéseiben. Jogászként, történészként és politikai gondolkodóként mindig az igazság, a tisztesség és a felelős közéleti gondolkodás fontosságát hangsúlyozta.
A Bibó István idézetek a szabadságról, a félelem nélküli gondolkodásról és a társadalmi felelősségről szólnak. Szavai mélyek, elemzőek és időtállóak, mert nem csupán egy korszak problémáit vizsgálják, hanem általános emberi és közösségi kérdéseket is érintenek. Gondolatai arra emlékeztetnek, hogy a demokrácia alapja a bátor, őszinte és tudatos gondolkodás.
Ez a gyűjtemény azokhoz szól, akik érdeklődnek a magyar történelem, a politikai filozófia és a közéleti gondolkodás iránt. Bibó István idézetei segítenek árnyaltabban látni a társadalmi folyamatokat, miközben az egyéni felelősség szerepére is felhívják a figyelmet.
Az itt összegyűjtött idézetek a szabadság, az erkölcsi tartás és az emberi méltóság üzenetét hordozzák, amelyek minden korszakban aktuálisak maradnak.
