Minek mímelni egybetartozásunk?
Magánzárkás az itt-tartózkodásunk
Egymást akár fuldoklásig szorítva
vagyunk holtig magunkra nyomorítva.
Az egyedüllétben az a legborzasztóbb, hogy az ember elkezdi önmagát sajnálni.
Szeretek úgy tenni, mintha egyedül lennék, teljesen egyedül. Mondjuk a világvége, vagy egy pestisjárvány után. Mindegy…Lényeg, hogy nincs senki, aki előtt meg kellene játszanom magam, aki elől el kellene rejtenem, hogy ki is vagyok valójában. Ez olyan felszabadító lenne.
Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Aki örömét leli a magányosságban, az vagy vadon élő állat, vagy isten.
Nem csupán a földön, hanem az időben is vannak sivatagok.
Miután az embereket képtelen voltam ésszerűbbé tenni, hogy boldoguljak, visszahúzódtam tőlük.
Fázol… Hideg van, fúj a szél, szemedbe hordja a tűhegyes esőcseppeket. Utálod, már számolod, hogy még mennyit kell lépned a biztonságos meleg szobáig, csak be, be, be a hidegből. A szoba kellemes, meleg… De mi ez? Fázol. Tovább is. Hiába meleg, hiába duruzsoló kandalló, hiába… Mert nem a bőröd fázik valójában. Hanem a lelked. A lelked didereg. És nem tudja felmelegíteni sem kandalló, sem fűtött autó, sem pálmafás tengerpart. Mert egyedül van.
Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.
Nem magányos emberek ünnepe a karácsony. Az egyetlen ünnep, amikor együtt kell lennie minden családnak.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Voltam már lenn, és hagytak egyedül,
Üres falak között, távol mindentől.
Keserű a magány, de tudtam, sikerül
Ide elérni fel, csak mindig hinni kell!
A magány egész életemen át üldözött, mindenhová. Kocsmákba, kocsikba, az utcán, az üzletekben, mindenhol. Nincs menekvés. Isten magányos lovagja vagyok.
Sokan félnek az egyedülléttől. Egyszerűen rettegnek attól, hogy magukban legyenek. Ezért kell melléjük mindig valaki. Azt hiszik, társra vágynak, holott csupán a visszajelzések miatt van szükségük a másik emberre. Valójában eszközként használják a partnerüket. Olyan tükörként, amelynek mindig azt kell sugároznia, hogy ők a legszebbek, a legokosabbak és a legügyesebbek. Amint eltűnik a tükör, egyedül maradnak, és megszűnnek a visszajelzések. Hirtelen úgy érzik, mintha – nincs rá jobb szó – elhalványodnának! Borzalmas érzés lehet, hiszen ettől azonnal felszínre bukkan az önszeretet hiánya.
Színésznek lenni a legmagányosabb dolog a világon. Egyedül maradsz a koncentrációddal, a képzeleteddel. Ez minden, ami maradt. Színész vagy.
Megszokta már, hogy örömét lelje a magányban, amit hamar benépesített az általa olvasott könyvek szereplőivel.
Semmi sem tesz minket annyira magányossá, mint a saját titkaink.