Miattad kezdtem el újra élni: festeni és enni is egy kicsit, hogy megerősödjek, és csinosabb legyek, de most megint szomorú vagyok, és olyanfajta magány kínoz, amelyet képtelenség szavakba önteni.
Az egyedüllét még nem magány. Inkább a lélek diétája a társasélet nehéz lakomái közt.
Aki nem tud szeretni, az hiába keresi a kulcsot, amellyel belülről magára zárta ajtaját.
Háromszorosan is hontalan vagyok. Csehország szülötteként Ausztriában, osztrákként a németek között, és zsidóként az egész világon. Mindenhol egy idegen vagyok, akit soha nem látnak szívesen.
A számítógép olyan, mint egy macska: magányos emberek életét betöltő háziállat.
Amikor a hetvenhetedik születésnapomon nagyon egyedül éreztem magam és semmi olyan érdemesnek vagy érdekesnek mondható feladatot nem láttam, amiért érdemes lenne élni, elhatároztam, hogy az évek folyamán papírra vetett firkálásaimból megpróbálok egy „memoár”-t összeállítani. Igyekeztem őszintén írni a történésekről, bár lehet, hogy az évek múlásával az emlékek és az események megszépültek vagy eltorzultak, talán feledésbe merültek – de ami lényeges volt, az megmaradt.
Szeretek enni, inni, koncertre, színházba menni, szeretem a társaságot, de nem félek az egyedülléttől sem. Amíg zene van, és könyvek vannak, nincs magány.
Senki sem szeret engem. Épp ez az, ami miatt felkészültem az aljasság minden fajtájára, mindenkitől.
Csak az önzőnek nincs vigasztalása. Vagyis csak az magányos, aki nem tud másokkal törődni, akinek nincs ideje másokra figyelni.
Nem hittem volna, hogy a kitaszítottak iskolájában is lehetek kívülálló.
16 évesen, gyakorlatilag gyerekként kerültem Tapolcáról a fővárosba. Egy olyan, számomra ismeretlen világ várt, ahol idegennek éreztem magam. Kívülállónak. Vidéki lányként tájszólással beszéltem, ami miatt sokan gúnyoltak és lenéztek. Bár erős megfelelési kényszer működött bennem, egyetlen percre sem éreztem, hogy befogadtak volna.
Füstöl a cigi, nem látok színeket,
tömegben is úgy érzem magam,
mint egy kiba*ott lakatlan szigeten.
Néha úgy érzem, az élet nem más, mint küzdelem a magány ellen.
Létezik a karma természetes törvénye, amely szerint a másokat bántó emberek (…) egyedül maradnak.
Aki futni akar, számoljon a magánnyal: az ultrafutó naponta hosszú órákat tölt egyedül, távoli, lakatlan vidékeken edz.
A világot beoltanám sokszor, a vakcinám: szeress,
De máskor a világ olt be engem és senki nem keres.
Nem játszom el nektek, hogy a pajzsom nem reped,
Mert aki folyton karanténban él, végül magában reked.
A csúcs is: gödör,
ha a Hegymászó meg nem
kérdi: Hogy vagy, Hegy?