Amikor a világ annyira megváltozik, hogy már élni se lehet benne többet, az embernek csak egy menedéke marad. Hogy megalkossa a maga külön világát, és bekerítse azt az érzéketlenség láthatatlan kerítésével.
Magány idézetek
Sokat voltam egyedül. Az ember azt hinné, hogy meg lehet azt is szokni, ha az ember sokat van egyedül. De nem. Ezt az egyet nem lehet megszokni soha.
Tudod, milyen az, amikor egy ház üres? Félelmetes az. Az ember áll benne és érzi, hogy a ház nem él. Halott. Üres.
Félelmetesen üres tud lenni egy tisztás, így ősszel, egy olyan tisztás, amelyiken nyáron valakivel együtt voltunk.
Nem tudom, más is érezte már ezt: az ember alól egyszerre csak kiesik a világ. Az egész világ, a maga hegyeivel és templomaival, a maga szokásaival, a maga rendjével, a maga törvényeivel. Az emberek, a vágyak, az örömök, az aggodalmak: minden kiesik. És csak az ember marad egyedül. Egyedül. Mint egy vadállat a sziklán, amelyiken semmi sincs, se fű, se bokor, se moha, csak áll magában, körülötte köd, s a köd alatt félelmetes és fekete szakadék. S az ember áll rajta, egyedül. Magányos sziklán egy magányos vadállat, akit már nem érdekel semmi, ami ezután következik. Hogy van-e mit enni, vagy nincsen mit enni. Hogy van-e, hol meghúzódjék az eső elől, vagy nincs hol meghúzódjék. Hogy üldözik-e, vagy már nem üldözik. Mindegy. Az ember alól kiesik a világ, és az ember áll egyedül, és csak áll és olyan, mintha hirtelen elfújtak volna egy gyertyát, ami az egész világnak addig a percig értelmet adott. És az ember áll a sötétben, a vaksötétben, és nincs sehol semmi, és nincsen értelme többé semminek.
Jóságos Atyaúristen, milyen magányos lennék, ha a világ összes hülyéje meghalna!
Egész életemben nagyon egyedül éreztem magam. Egyedül nőttem fel gyerekként, és ez csak a közelmúltban változott meg, mióta jobban magamhoz ölelem a családom és a barátaim. Akárcsak Rilke vagy Einstein, az ember képes azzal a paradoxonnal élni, hogy egyszerre cipel mázsás fájdalmat és valódi örömet. Ez az érettség, ez a növekedés.
Azt hiszem, az emberek nem tudják valójában, milyen kín magányosnak lenni.
…
Ott bent. A sötétben. A földön fekve. Összetörve. Reménytelenül.
A magány és a gyengébb védekezőképesség közötti összefüggést pszichiátriai kezelés alatt álló betegek esetében is megfigyelték.
Félünk a meghittségtől, és rettegünk az egyedülléttől.
Senki sem érdemel ilyen sorsot, hogy örökké egyedül legyen.
Nem hiszem, hogy létezik ennél fájdalmasabb dolog: az, hogy az életem, a létezésem senkinek sem számít az egész világon.
A könyvek jelentették az egyetlen kikapcsolódást számára: az olvasás óvta meg a magány érzésétől, egyben menekvést kínált a hétköznapok valósága elől.
Nem tagadom, őrült vagyok. A magányt szeretem. De sosem voltam magányos. Valami nem stimmel velem.
Magányos világ ez. Közben meg mindenki úgy tesz, mintha nem az lenne, és mintha ők nem lennének azok.
– Néha úgy érzem, mintha egyes-egyedül lennék ezen a világon. Néha pedig tudom, hogy így van.
Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány.
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
Borzasztó, hogy az ember egyedül van
borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül
vagy csak azt hiszi, hogy egyedül van.
A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki nincs körülöttünk, hanem sokkal inkább azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk, vagy hogy az ember érvényesnek tekint olyan gondolatokat, amelyeket a többiek valószínűtlennek tartanak.
