Úgy gondolta, ismét edzésbe kerülhet. Hogy valami módon ledolgozhatja a lelke zsírját, mint a bokszoló, aki a hegyekbe megy dolgozni és edzeni, hogy kiégesse testéből a felesleget.
Ha el tudod venni valaki lelkét, bármit megtehetsz.
Nem csak a madárnak van fészke. A léleknek is. Van egy fészek, ahol a lélek ugyanígy otthon lehet. Ahonnan szárnyra kelhet, és ahová visszatérhet. Ahol figyelmet kap, szeretetet, törődést. És nyugalmat. Egy ölelő érzést. Otthont. Ahol a szárnyaló lélek biztonságban lehet, ahol új erőt kaphat. A további szárnyaláshoz. Igen, van ilyen fészek. Egy szív. Az Ő szíve.
Ülsz szemben a másikkal, és nem tudod, miről beszél. Nem érted, idegen számodra. Nem tudod megközelíteni. Mert a két lélek nem beszél egymással. Nincsenek összhangban. Mindig a lelkek határozzák meg a kapcsolatot. A test csak a kifejezés eszköze. Ülsz szemben a másikkal, és szavak nélkül is tudod, mit mond. A pillantása, az arca, a mosolya, mozdulata mindent elárul. Mert a két lélek beszél ilyenkor egymással. És ha ez szemtől szemben igaz, akkor igaznak kell lennie akkor is, ha két ember távol van egymástól. Lelkeik akkor is találkozhatnak, beszélhetnek. Mert ők szabadok.
Arra kell gondolnunk, hogy a boldogság nem a nagy vagyonon alapul, hanem a lélek jó állapotán.
Az emberi lélek arra vágyik, hogy kiemelkedjen a tömegből, és fényével bevilágítsa a teremtést, lángra lobbantván a Végtelentől kapott parányi szikráját.
A bőrödet sok minden melegítheti, de a lelket csak egyvalami. Egy másik lélek. A másik. És ha lelked megtalálja párját, akkor bújik hozzá, reggeltől estig, estétől reggelig. És melegíti. Akkor is, ha bőrödön a hideg szél fut végig. És ennél kellemesebb meleg nem létezik. Az Ő lelke.
Amikor gondolok rád, nem „eszembe jutsz”. Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
A legnagyobb erő az álarc levételéhez kell. Látszólag egy könnyű mozdulat, mégis, hatalmas erő kell hozzá. A fizikai kevés ehhez. Kezed nem mozdul addig, míg lelked rá nem szánja magát. És a lelked csak akkor teszi ezt meg, ha már elég erős. Ha már nincs benne büszkeség, nem akar más lenni, mint akinek született. Amikor már fáj a játék.
Az ember lelke a csillagokban született, s a kozmikus körpálya befutása után oda tér vissza.
A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, s ugyanúgy, mint a születés, integráns része az életnek.
A mocsarakat lecsapolják, az erdőket kitépik. A léleknek azonban mélyebbek a gyökerei, az még ellenáll.
Amint az erős ember is szereti kifejteni képességeit, és élvezi a testmozgást, amint izmait gyakorolja, úgy lelkesíti az „elemző” lelket a megfejtés lelki feladata.
Nem lehet sem látni, sem megérinteni a világ legszebb dolgait. Ezeket a szívnek kell éreznie.
Az életnek pozitívnak kell lennie. Ha neked jelent valamit az élet, akkor a boldogság magától jön. Mindenkinek kell adnia valamit. A testünk, összehasonlítva a lélekkel, olyan lényegtelen, mint egy hal a tengerben. Azt hiszem, az ember addig fog élni, amíg ki nem űzi a rosszat és a gyűlöletet a lelkéből.
A belső béke nem azonos a fegyelmezett viselkedéssel. Viselkedésünk mindig követi a lelki békét, ahogy a hullámok járnak a hajó nyomában. Ha minden cselekedetünknek egyetlen célja a béke, mindig tudni fogjuk, mi a teendőnk, mert csak azt kell tennünk, ami békénket óvja és elmélyíti.
A zene egyfajta mantra, amely megnyugtatja a lelket. Ugyanúgy szükségünk van rá, mint az ételre.
Ha valaki nem indul meg a hangszer egy-egy lágy akkordja vagy az énekhang édes zengése hallatára, nem visszhangzik reá és nem rendül meg egész valójában önfeledt elragadtatással: ez gyarló és silány lélekről tesz tanúságot.
Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.