Lénárd Sándor

Lénárd Sándor

1910. március 9. -1972. április 13.

magyar orvos, művelődéstörténész, költő, író, műfordító, klasszika-filológus, gasztrotörténész

Lénárd Sándor magyar író, költő, műfordító és orvos volt, aki kalandos életútja során Bécstől Rómán át Brazíliáig jutott. Írásaiban különleges érzékenységgel fordult a magyar nyelv, a kultúra, a természet és az emberi élet apró örömei felé; műveit műveltség, finom humor és sajátos bölcsesség hatja át.

A mindenségben minden mindennel összefügg. Minden része az egy nagy folyamatnak, amelynek irányát csak sejtjük – amelynek irányáról mindenkinek más fogalma van.

Ha új életet akarsz kezdeni, a régit be kell fejezned. Meg kell halnod, fel kell támadnod. Gügyögve kell megtanulnod az új nyelvet s az új szavakkal az új hasonlatokat; új verssorokat kell tudnod, ha idézni akarsz. Meg kell tanulnod, hogy a patikának más szaga van. Más az udvarias szó, mások a tabuk. Mást kell kiáltanod, ha valaki a lábadra lép. Ha éhes vagy, más ételekről álmodsz. Ha pénzt keresel, új számok mondják az értékét.

A borzalom olvasása végül ugyanolyan adrenalinömlésre vezet, mint a borzalom maga. A könyvvilág nem külön világ, folyékony a határvonal – a tintán keresztül folyik bele a mozgások képe. A képzelet maga sem varázsol újat – csak a meglevőt önti át egy szerényebb vagy kívánatosabb formába.

Azt hiszem, az ébresztőórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseiről. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tűrnek számot, statisztikát – de döntően fontosak lettek volna. Tőlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.

Könnyebb az élet, ha tudomásul vesszük, hogy nincs rend. Ha olyan világban élünk, amelyben egész tejutak csapnak össze, vagy robbannak fel, semmi jogunk felháborodni apró rendellenességeken: ha a nap a tejútnak olyan ködös részén úszik át, hogy százezer évig tart a jégkorszak, vagy ha egy őrült kárpitossegéd lemészároltat egypár millió embert.

A halál csak kezdet. A feledés később jön. Az ember élete azokkal együtt tűnik el, akik ismerték őt. Az ősszel lehulló falevelek magukkal viszik a színeket, és ami megmarad, a kopár fa, már nem evilágba való.

Tehetetlenek vagyunk a saját halálunknál is kegyetlenebb halállal szemben. Kegyetlenebb – mert megmutatja, hogyan tűnik el egy ember, először a föld színéről, majd az emlékezetből.

A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok. A honvágy betegei nem is igen járnak a lélekbúvárokhoz, nem hiszik, hogy meggyógyulnak, ha ízekre szedetik tudatukat s a tudat alatti alagsort. Pontosan tudják, mi fáj és miért, s azt is, hogy a baj okának ismerete csak annyira segít, mint a pestises betegen, ha megmutatják neki a bacilus képét.