A félelem jobban összeköt, mint a szeretet vagy akár a gyűlölet, és jóval gyorsabban működik.
A szenvedő ember és orvosa között sajátos, bizonyos tekintetben furcsa viszony alakulhat ki. A kórházi beteg számára az orvos kiváltságos lény, aki annál nagyobb hatalommal rendelkezik, minél nehezebben elviselhető a beteg szenvedése, ő a bizakodás, ő az élet ígérete, komor tekintete a csodatevés tudománya, egyetlen szava reményt nyújt, neki gyónnak meg, bőbeszédűen válaszolva minden kérdésére, előtálalva azt is, amit nem kérdezett, hogy ezzel még ott marasztalják néhány percig, mert ezek a bizakodás percei, amikor a szenvedés is enyhül.
Ugyanúgy nem tudod a bizalmat megjátszani, mint ahogy nem tudod az alázatot „csinálni”. Az vagy van, vagy nincs. A bizalom egy olyan kapcsolat gyümölcse, amelyben tudod, hogy szeretnek téged. Mivel te nem tudod, hogy szeretlek, nem tudsz bízni bennem.
A két fejletlen érzelmi intelligencia következtében lassan kialakulhatnak a játszmák és háborúk. Ekkor a kölcsönös rajongás csökken, mert mindketten rádöbbennek, hogy a másik csak erősnek mutatta magát, holott nem az. (…) Ekkor a spontán bizalom már átalakult görcsös bizalommá. Görcsölésből pedig soha nem jöhet ki jó sztori, és szép lassan létrejön a kondependencia, vagyis a társfüggőség. A görcsös bizalom kisajátító és birtokló. Ebből már soha többé nem lesz spontán bizalom, s így spontán szerelem se.
Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi lehet a legfontosabb kapocs egy párkapcsolatban, és végül egy dolgot találtam. Ez pedig a spontán bizalom. Amikor két ember úgy találkozik, mintha „beléjük csapott volna a villám”, kölcsönösen tudnak rajongani egymásért, felnéznek a másikra, és ha szükséges, akár tűzbe is mennek a társukért. Ilyenkor a spontán találkozásból kölcsönös, spontán bizalom jön létre.
Az, mit ma megtanultunk,
jobban köt össze másnap.
S mire való a múltunk?
Hogy elmondjuk egymásnak.
A hatalomban, a barátokban, a családban, a szerelmünkben egyre kevésbé bízunk, egyre több óvatos gyanakvás halmozódik fel bennünk. S valóban, egyre inkább úgy tűnik, hogy a bizalmatlanság válik társadalmunk rákfenéjévé. A bizalmatlanság pedig a harmonikus társadalmi együttélés lehetetlenségét és főként legintimebb kapcsolatunk, a család szétesését jelenti.
Aki megért téged, közelebbi rokonságban van veled, mint bármelyik édestestvéred.
Csak egy olyan ember van a világon, mint te. Azt mondják, hogy mindenkinek három hasonmása kószál a világban, de a hasonlóság csak a külsőtökben mutatkozik meg. Úgy hiszem, egyetlen ember sincs, aki pontosan ugyanolyan, mint te. Nyilván vannak dolgok, amiket nem tudsz megcsinálni, és olyanok, amiket pedig csak te tudsz megcsinálni. Ez az, amiért szeretem az embereket, és ezért hiszem azt, hogy az emberek nem tudnak egyedül élni.
Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni, raboljuk el még azt az örömöt is, amelyet időnként minden szív meg tud még szerezni magának? Mutasson nekem embert, akinek rossz a kedve, és mégis olyan tisztességes, hogy elrejti, egymaga hordozza, és nem rombolja szét maga körül az örömöt! Vagy nem bosszankodás-e inkább a rosszkedv a saját méltatlan voltunkon, nemtetszés saját magunkkal szemben, egybekapcsolva mindig némi irigységgel, amelyet viszont valami ostoba hiúság uszít föl? Látunk boldog embereket, akiket nem mi tettünk boldoggá, és ez elviselhetetlen.
A család ma a válságtünetekkel, az új együttélési formákkal, válásokkal stb. párhuzamosan új megnyilvánulási formákat öltve fejezi ki összetartozását, alakítja identitását. Példa lehet erre egy terjedőben lévő amerikai divat: sokan évente számba veszik, összegzik és dokumentálják a legfontosabb eseményeket, rögzítik azokat az élményeket, amelyeket megőrzendőnek vélnek, és a külvilággal is közölni akarnak, majd a már fejléccel nyomtatott, levélszerű beszámolót újév táján elküldik a barátoknak és ismerősöknek. Azoknak, akik bár a világ vagy az ország más-más táján élve egymásról sem mindig tudnak, de a család képzeletbeli-szimbolikus viszonyítási csoportját alkotják.
Az ember csak a magafajtával tud együtt élni, olykor még azzal sem; mert nehéz elviselni azt, ha a másik pont olyan, mint ő.
Fogadd el a sors akaratát, és szeresd azokat, akiket a sors az utadba vezérel, mégpedig teljes szívedből!
Az utóbbi időben kezdte hozzászoktatni magát, hogy akihez csak lehetett, beszélgetés közben hozzáért, lehetőleg úgy, hogy véletlennek tűnjön. Érezte, hogy az érintéssel valamit átad a másik embernek, valami nem könnyen megnevezhető dolgot, aminek következtében a kapcsolat megváltozik közöttük: mélyebb, meghittebb, valódibb lesz.
Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Talán valóban születnek néha örök és megbonthatatlan kapcsolatok. Egyesek tényleg rátalálnak arra az emberre, aki jóban-rosszban kitart mellettük. Ez az ember lehet, hogy egy házastárs, és ünnepelheted őt álomesküvővel, de az is lehetséges, hogy az az ember, akire egy életen át számíthatsz, az az ember, aki igazán ismer, talán még jobban ismer, mint te önmagadat. Ő nem más, mint az az ember, aki melletted volt gyerekkorod óta.
Reggel, elindulván a világba utcai ruháival együtt mindenki magára ölti a páncéljait is. Eleve védekezni akar mindenféle tüske, bántalom ellen. De mekkora öröm, ha valaki olyannal találkozunk, akinek jelenlétében legalább páncéljaink egy részétől megszabadulhatunk!
Az igazán jó kapcsolat a kölcsönös fejlődésről szól. Úgy próbálunk egymással élni, hogy közben hagyjuk a másikat kiteljesedni. Ha két ember valóban szereti egymást, akkor köztük nincs helye korlátozásnak. A tiltás egy kapcsolatban a saját gyengeségünk beismerése. Egyszerűbben fogalmazva: kudarc.
Súlyos átkot von a maga fejére az, aki megkísérli összehozni a barátait.