Hogy van az, hogy a kutyáktól néha sírhatnékja van az embernek? Van valami reménytelenül szomorú a ragaszkodásukban.
A finn munkamorál dióhéjban: a kemény munka meghozza gyümölcsét; a hűség elnyeri jutalmát; légy önmagad!
Nem ugyanolyan címen, s nem ugyanolyan fokon kell hűségesnek lennünk első szerelmünkhöz vagy a kerékpárbajnokokhoz, akikért gyermekkorunkban lelkesedtünk… A hűségnek csak addig kell elmennie, ameddig érdemes, s annak mértékében — ha merhetünk ilyet mondani, lévén szó természetüknél fogva nem mérhető dolgokról —, amit a szóbanforgó dolog ér.
A hűség, legalábbis a futballban, nem morális választás kérdése, mint a bátorság vagy a kedvesség; inkább hasonlít a szemölcsre vagy púpra, az ember semmiképpen sem szabadulhat tőle. A házasság véletlenül sem lehet ennyire szilárd – egy Arsenal-szurkolónak a világért sem jutna eszébe elsompolyogni a Tottenhamhez egy kis házasságon kívüli kalandért és élvezetért, s bár a válás lehetősége fennáll (az ember egyszerűen nem jár többé meccsre, ha annyira rosszul megy a csapatnak), ki van zárva, hogy utána egy másik csapat csábítsa el.
Minden elmúlik, és úgy lesz örök,
Mint a fényből szőtt szerelem,
Mert az ember százszor is elbukik,
De a halhatatlan hűség benne nem.
A megcsalás izgalma részben abban rejlik, hogy az elsődleges kapcsolatunk árnyékában történik.
A férfiak olyanok, mint a kutyák, az a leghűségesebb, amelyikre nem kötsz nyakörvet.















